A Tengeri Vadász egy kis öbölben vetett horgonyt. Csonkavitorláját lehúzták, csak a kis háromszögletű csúcsvitorla lobogott laza kötélzettel a gyenge szélben. Pilvärä kapitány a hajón maradt, onnan nézte végig, ahogy az evezőkkel a kisméretű csónakot eltolják a kutter oldalától.

Männelor neve sokáig dobolt a fejében. Éjszakákon át csak forgolódott, lucskosra izzadta párnáját. Néha napközben is kísértette az a pokolbéli nap, amikor az arcába vágták: ügyes, de vesztes!

Lóti-futi! Így nevezték a faluban. Egy dolga volt, bort és harapnivalót vinni a földeken napszámolóknak.

– Nem jó hely ez a táborozásra, cimbora!

Az immár huszonéves Vorn, megelégelve a Skulk dekadens, haldokló városaiban mért árpasör keserűségét, betelve a fekete asszonyok édes ölelésével, északnak vette az irányt, ahol a Tört Bilincs kalózai közé állt, akikkel aztán a Yumali-beltenger vizeit fosztogatta.

"Az élet olyan talentum, amelyet azért bíztak ránk, hogy átalakítsuk és megsokszorozzuk, s ajándékba adjuk másoknak."

A tavaszi eső melegen szitált, amitől Audrey színes felsője a tizenhét éves lány kerek mellére tapadt. Mosolygós, barna hajú tini volt, aki bombasztikus alakjával és a vonzó kisugárzásával azonnal az ujja köré csavart bárkit.

Vannak helyek ebben a világban, amelyek egyszerűen gonoszak.

Isenbrand saga - Tizedik fejezet – Fejvadászok - Kr. u. 452 - Nyárutó

A börtön hidegében nem érződött a kora őszi esték enyhesége. Súlyos láncok húzták le kezem-lábam. Engedtek némi mozgást, még a térre nyíló szűk ablakon is ki tudtam kandikálni, de minden egyes mozdulat tovább dörzsölte sebes végtagjaimat. Kényelmes selyemruháim helyett durva posztót adtak rám, viszketett, ahol csak a bőrömhöz ért. Nem is emlékszem,...