Rettegés a sikátorban

Írta: Dörgő Sándor

Vannak helyek ebben a világban, amelyek egyszerűen gonoszak.

Ódon, kísértetjárta kastélyok, elfeledett barlangok és erdők, feneketlen tavak és még Isten tudja milyen rémséges helyek. Az ilyen helyekre általában a rohanó idő előbb vagy utóbb a feledés jótékony fátylát teríti, azonban néha, néha ez a fátyol lehullhat.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert életemben csupán egyszer történt meg ez velem. De mégis, az a borzalmas pillanat hatással volt az egész életemre.

Visszagondolva persze mondhatnám, hogy megőrültem. A kimerítő munka okozta stressz miatt kialakul pillanatnyi ideggyengeség. Sokan talán el is hinnék nekem. De tudom mit láttam azon a tűzforró nyári napon. És tudom, hogy az a valami továbbra is ott van, abban az ősöreg, gonosz sikátorban.

Akárhogy is próbáltam elfelejteni abban a poros kisvárosban történteket, sehogy sem sikerült, holott már annyi év eltelt azóta. A gyerekeim és az orvosaim aggályai ellenére, pár hónapja vonatra ültem és újra meglátogattam azt az isten háta mögötti helyet. Bár az évek alatt feszült figyelemmel kísértem minden, ahhoz kapcsolható hírt, a saját szememmel akartam látni, hogy az a valami a sikátorban már nem jelenthet veszélyt. Órákon át ökölbe szorult gyomorral bámultam a kietlen új-mexikói tájat a vonatról, majd a bérelt Chevy volánja mögül, míg végre megláttam, amit kerestem. A távolban egy nagy betontömb állt a sivatagban.

Lehúzódtam a kocsival és kiszálltam. Tavasz volt, de a nap iszonyatos erővel tűzött az arcomba. Hiába, a sivatag már csak ilyen.

Csalódottan vettem tudomásul, hogy egy magas drótkerítés húzódott köztem és a talán százötven méterre húzódó betonszarkofág között. Idegesen elkezdtem a kerítés mentén felfele sétálni, hátha találok egy rést, amin átbújhatok. Nem volt szokásom a birtokháborítás, de úgy éreztem, már nem fordulhatok vissza. Tudnom kellett, hogy biztonságban vagyunk.

Kisvártatva megtaláltam, amit kerestem. Egy nagy fémtábla alatt valaki - vélhetőleg - egy drótvágóval egy kisebb lyukat vágott a kerítésbe. Önkéntelenül is elolvastam a táblát.

EGYESÜLT ÁLLAMOK ATOMENERGETIKAI BIZOTTSÁG
BELÉPNI SZIGORÚAN TILOS!

Azt már legalább tudtam, hogy szövetségi bűncselekményt követek el, de szemernyit sem érdekelt. Belenyilallt a fájdalom a derekamba, ahogy görnyedve átbújtam a kerítés alatt. Nem is tudom, mit gondoltam? Nem vagyok már fiatal, de még középkorúnak se mondanám magam. Megöregedtem.

Összeszorítottam a fogaimat és kiegyenesedve, a lábamat kicsit húzva a betonszarkofág felé indultam.

Bár a város már a múlté volt, mégis ismerősnek éreztem a helyet. Az a furcsa érzésem volt, hogy sosem mentem el innen. Mintha az a valami sosem engedett volna el. Éreztem, hogy a forró napsütés ellenére kiráz a hideg.

Ahogy közeledtem a szarkofághoz, annak méretei egyre hatalmasabbnak és hatalmasabbnak tűntek, mígnem majdnem kitöltötte a teljes látóteremet. Monumentális volt, akárcsak egy többemeletes ház. Előhalásztam ingem zsebéből egy gyűrött cigarettás dobozt és lassú mozdulattal rágyújtottam egy szálra. A feleségem valószínűleg rosszallóan nézett volna rám, de úgy éreztem szükségem van rá.

Ott álltam, ahol minden elkezdődött. Mármint számomra elkezdődött. Kevés dologban volt biztos, de abban igen, hogy bármi is volt a roppant betontömbök alatt, az ősöreg. Talán idősebb, mint az emberiség vagy akár idősebb a bolygónál is. Talán egyidős az idővel.

Teljesen joggal gondolhatják a zavaros ömlengésem alapján, hogy tényleg megbolondultam. Egy élete végén járó öregember régi kísértethistóriákat kántál. A kor hálátlan szerető, keveset ad, de annál többet elvesz. És a végén csak a halál vár mindenkire.

Talán ez a felismerés vezetett arra, hogy eljöjjek ide és elmeséljem mindazt, ami itt történt, mert vannak olyan történetek, amelyekre emlékeznünk kell. Ha én nem leszek már, akkor valaki másnak kell továbbvinnie ennek a rettenetes tudásnak az elviselhetetlen súlyát.

Minden szükséges biztonsági óvintézkedésről gondoskodtam. Az ügyvédemnél letétbe helyeztem számos levelet, amelyeket halálom esetén kiküldenek az illetékes kormányszerveknek, arról, hogy valójában mit is temettek ez alá a betonszörnyeteg alá. Minden információmorzsát, amit hosszú életem során összegyűjtöttem gondosan rendszereztem a hatóságoknak és csak bízni tudok abban, hogy a helyes döntéseket fogják meghozni majd, legyen azoknak bármekkora is az ára.

De megint előreszaladtam. Talán illene az elején kezdenem.

A történetem megértéséhez évtizedeket kell visszautazunk az időben. Akkoriban Amerika még más volt. Bobby Kennedy testét már rég a földben zabálták a férgek - béke poraira - de az Apollo-11 legénysége még idegesen várt a kilövésre. Nixont még szerették és az ország változóban volt. Legalábbis a gazdag keleti parti kölykök így látták. Számunkra Új-Mexikóban a világ állandónak és változatlannak hatott. Dúlt a háború Vietnamban, de én ebből semmit sem tapasztaltam. Úgy gondolom, hogy addig a nyárig az életem kifejezetten kellemesnek volt mondható. Még annak ellenére is, hogy gyakorlatilag semmilyen célja nem volt a létezésemnek.

Akkoriban apám cégénél dolgoztam sofőrként. Az öreg az egész életét arra tette fel, hogy hűtőalkatrészeket gyártson, mert az ő örege arra tanította, hogy ez a jövő. Nem lehet hibáztatni érte, az ő idejében a hűtőgépek még tényleg futurisztikusnak tűntek, hiszen egy alberquerqe-beli műjéggyárban húzta le az egész életét. Apám megfogadta a tanácsát és az ötvenes évek elején megalapította a saját hűtőgép-alkatrész vállalkozását.

Az üzlet jól pörgött.

Rövidesen tudott magának venni egy telephelyet meg pár teherautót, így az állam teljes déli részére ki tudta terjeszteni a működését.

Gimi után kezdtem el nála dolgozni. Úgy gondoltam, hogy jól fog jönni a kis pénz, amíg valami komolyabb melót nem találok. Nos, ennek már több mint tíz éve.

Én pedig még mindig apámnak fuvaroztam azokat a nyamvadt hűtőket.

Minden nap ugyanazt a háromszáz mérföldes kört tettem meg az I-25-ösön. Reggel beültem a telephelyen a teherautóba Las Cruces külvárosában, felhajtottam az autópályára és Williamsburgig minden koszfészekben megálltam, ahonnan rendelést adtak le valamilyen alkatrészre. Nem mondhatnám, hogy túlontúl nagy kihívást jelentett a munka. Nem kellett tárgyalnom, alkudoznom, csak időben leszállítani a vevőknek, amit rendeltek. Én pedig jó voltam benne. Éttermek, kávézók, krimók. Mindenki hűtőszekrényt akart.

Azon a nyáron kifejezetten sok megrendelésünk érkezett be, így be tudtunk ruházni egy vadonatúj Chevrolet CK1500-ra, amit apám unszolásomra nekem adott, a többi sofőr nem kis irigységére.

Imádtam azt a kocsit. Hiába pakoltam tele a ponyvával fedett platót, hűtőszekrényekkel és alkatrészekkel, úgy falta az autó az aszfaltot, mintha örökké farkaséhes lenne.

Azon a végzetes napon is a volánja mögött ültem az I-25-ös út monoton betonfelületét bámulva. Pokoli hőség volt. A rádióból üvöltött a Creedence Clearwater Revival "Bad Moon Rising" című dala.

I see the bad moon a-risin'
I see trouble on the way
I see earthquakes and lightnin'
I see bad times today…

Felhangosítottam és az ujjaimmal doboltam az ütemet a kormányon. Már több mint egy órája úton voltam. Oldalra néztem és láttam, hogy a kis hűtőtáskából egy gyöngyöző sörösdoboz kandikál ki.

Az órámra pillantottam. Negyed tizenkettő. Talán még korai lenne sörözni. Majd visszafele felszisszentem.

Letekertem az ablakot és élveztem az ablakon bevágó huzatot.

Néztem az elsuhanó táblákat, nem mintha rá lettem volna szorulva, hogy a megfelelő lehajtót keresgéljem. Csukott szemmel is elvezettem volna Williamsburgig meg vissza, annyiszor megtettem már ezt az utat. A hat és fél literes V8-as motor engedékenyen dorombolt a lábam alatt.

Másnapra szabadnapot vettem ki, így semmi sem akadályozhatott meg abban, hogy a köztem és a sörök közötti távolságot negatív számmá redukáljam. Semmi sem ronthatta el a kedvem, még a tűzforró sivatag sem. Ekkor hangos durranást hallottam és a kocsi hirtelen megcsúszott az úton. Kétszer megpördült a tengelye körül és egy pillanatig azt hittem a feje tetejére áll, de elegáns farolással megállt a padkától pár centire. Olyan gyorsan történt minden, hogy reagálni sem volt időm. Ujjaim elfehéredtek, annyira szorítottam a kormányt. Megtapogattam a felsőtestemet és amint nyugtáztam, hogy az összes végtagom rendben van, óvatosan kiszálltam a kocsiból. Körbesétáltam és csodálkozva vettem észre, hogy a rakomány még mindig peckesen leszíjazva hevert a platón. Legalább apám nem fog megölni, mert elhagytam a hűtőit.

Továbbsétáltam és rögtön megláttam a balesetem okozóját. A jobb első keréken mintha bombát robbantottak, úgy foszlott le róla a gumi. Durrdefekt. Szerencsés vagyok, hogy ennyivel megúsztam.

Morogva hátrasétáltam a pótkerékért. Nem volt túl sok kedvem a sivatag közepén a legnagyobb hőségben kereket cserélni, de sok választásom nem volt. Vagy kicserélem, vagy szomjan halok és megetetem magam a keselyűkkel.

Elgondolkozva megálltam. Visszasétáltam az ajtóhoz és az ablakon benyúlva kihalásztam egy sört.

Na most ezt megérdemlem.

Kinyitottam az apró alumínium dobozt és nagyot kortyoltam belé. A hideg sör nyugtatóként hatott megtépázott idegeimre. Már majdnem kiürítettem a dobozt, amikor megtorpantam és hangosan káromkodva a sivatagba hajítottam azt.

Ahol a pótkeréknek kellett volna lennie, csak egy hűtőajtó hevert beszíjazva a plató talapzatába.

Éreztem, hogy a cigaretta már az ujjaimat égeti, ahogy a fejemet a kezeimbe temetve próbáltam kitalálni valamit. Káromkodva eldobtam és megtöröltem a homlokomat. Izzadtam, szédültem és elegem volt az egész sivatagból. Fél órája ültem ott az út szélén és senki sem jött arra. Egy lélek sem.

Nehézkesen felálltam és kihalásztam a kesztyűtartóból Új-Mexikó térképét. Kiterítettem a motorháztetőre és megpróbáltam betájolni, hogy hol is lehettem. Kezemmel takarva a szememet, körbenéztem, hátha meglátok valamit, de a sivatag teljesen üres volt, ameddig csak a szem ellátott. Nagyot sóhajtottam és visszaültem a kocsi mellé.

Csak jönni fog valaki.

Már elgondolkodtam azon, hogy kifekszem a sivatagba és hagyom, hogy a keselyűk megzabáljanak, amikor motorhangra lettem figyelmes. Azonnal felpattantam és hunyorogva bámultam a hang irányába. A távolban egy fekete autó közeledett. Abban a pillanatban már egy nyamvadt tevének is örültem volna, így hevesen integetni kezdtem az irányába. Ahogy közeledett megláttam valamit az autó tetejére szerelve. Sziréna.

Nyilván egy zsaruba kellett, hogy belefussak. Leeresztettem a kezemet és némán néztem, ahogy a rendőrautó lehúzódik tőlem pár méterre.

Nem volt túlzottan sok bajom a rendőrökkel, de hozzám is eljutottak a hírek a '67-es detroiti zavargásokról. Láttam, hogyan verik az ártatlanokat a zsaruk és úgy döntöttem, ha lehet elkerülöm a rend éber őreit.

A fickó kiszállt a kocsiból. Magas volt, pocakos, ötven körül járhatott. Széles karimás kalapot viselt, alatta hatalmas harcsabajsza rálógott a felső ajkára. A csillogó jelvényén megcsillant a sivatagi napfény.

Kimérten vizsgált a távolból. Láttam rajta, hogy azt mérlegeli, veszélyes lehetek-e. Oldalranéztem és megláttam a tükörképemet az ablakban. Leizzadtam és piszkos voltam. Nem úgy néztem ki, mintha épp most léptem volna ki a vasárnapi miséről, ezt be kellett ismerjem.

– Ha pecsenyére szeretne égni, azt javaslom, néha forduljon is meg, hogy minden oldala rendesen süljön meg, fiam – szólalt meg a rendőr. Úgy látszik, úgy döntött, hogy nem jelentek veszélyt rá.

– Egy pótkerékre jobban vágyom – mondtam egy halvány mosolyt erőltetve az arcomra, majd a kocsi platója felé böktem. Láttam, hogy a fickó szemöldöke összeszalad a napszemüvege mögött.

– Nem túl szerencsés így nekivágni a sivatagnak. Kisebb hiba miatt is haltak már meg emberek. Ez a környék kegyetlen tud lenni – mondta kissé atyáskodó hangon. – Kell segítség?

Meglepődve néztem rá. A zsaruk akkoriban nem a segítőkészségükről voltak híresek. De ez a fickó úgy tűnt, tényleg csak segíteni akar. Nagy nehezen feltápászkodtam.

– Hát, ha el tudna vinni a legközelebbi helyig, ahol ezt a járgányt helyrepofozzák, isten a tanúm rá meghívom egy marhasültre – mondtam a lehető legtöbb hálát a hangomba préselve.

A rendőr felnevetett és levette a szemüvegét.

– Turner seriff vagyok. Pattanjon be, elviszem Springfieldbe.

Bár kissé vonakodtam ott hagyni az árut az út szélén, de Turner megnyugtatott, hogy előreszól a városba, hogy küldjenek ki egy trélert érte.

Lehúztam az ablakot, bízva abban, hogy sörszagú leheletem miatt nem kezd el kombinálni Turner.

– Lehet, máskor hanyagolja az italozást és a vezetést – szólalt meg rosszallóan.

Hát ez remekül sikerült.

– Most bajban vagyok, seriff? – néztem rá ártatlan szemekkel.

– Azt hitte nem veszem észre a sörösdobozt, amit elhajított? Vén vagyok, de nem vak – nézett rám kócos harcsabajsza mögül. Egy kicsit megkönnyebültem, hogy az alkohol szagát legalább nem érzi rajtam. – De nem, nincsen bajban. Huszonöt éve csinálom ezt a melót, tudom, kit kell rács mögé dugni és kit nem. Maga rendes kölyöknek tűnik. Nem szívesen dobnám be ebben a hőségben a cellába. Ha valami baja lesz a nagyvárosi jogvédőket le sem fogom tudni vakarni a hátamról. Meg amúgy is, utálom a papírmunkát.

– Maguk kisvárosi zsaruk mind ilyen rendesek? – kérdeztem, miközben néztem a visszapillantóban, ahogy távolodik.

– Tudja, hogy van ez. Őrzünk és védünk. Springfield nem Houston vagy Albequerque. Itt odafigyelünk egymásra. Maga honnan való, fiam? – kérdezte, miközben egy lehajtónál lekanyarodtunk az autópályáról. Furcsa, nap mint nap járok erre, de olyan volt mintha ezt a lehajtót még életemben nem láttam volna. A lehajtó mellett egy meggörbült tábla árválkodott.

SPRINGFIELD, NM

10 mérföld

Springfield

Visszaemlékeztem a térképre, amit fél órával ezelőtt terítettem ki a tűzforró motorháztetőre. Bármennyire is erőltettem az emlékezetemet, nem rémlett, hogy lett volna bármilyen település a környéken.

Turner kinyújtotta a kezét és a tábla felé bökött.

– Ez lesz a miénk. Tudja, hogy több mint hatvan Springfield nevű város van az Államokban? Persze, a miénk a legjobb az összes közül. Bár gyanítom, hogy a többi Springfield seriffje is ezt mondja – nevetett fel szárazon a férfi. – De ne haragudjon, hogy elkalandoztam. Szóval honnan is való maga?

– Las Cruces-ből, uram. Legalábbis most ott élek – válaszoltam a rendőrnek. Nem akartam a szükségesnél több információt megosztani magamról. Turner rendes fickónak tűnt, de furcsa világot éltünk akkoriban. Az ember sosem tudhatta, kinek a kocsijába ül be.

– Hmm… pedig megesküdtem volna, hogy északról jön – nézett maga elé elgondolkozva Turner.

– Sokat jövök-megyek a vidéken. Hűtőket árulok, tudja?

Valahogy jobban tetszett, ha azt mondom, hogy hűtőket árulok, mintha beismertem volna, hogy még mindig apám kifutófiúja vagyok. Az emberek komolyabban vettek így. Egy ügynököt mindenki komolyan vesz.

– Hűtőket? – nézett rám meglepetten Turner, majd felnevetett – Hát tényleg az Isten küldte magát, fiam. Murielnek épp most krepált be a vacak frigója. Egy hete rágja a fülem, hogy vigyem el Hillsboroba a vásárba egy új darabért.

Felcsillant a szemem. Ha sikerülne eladnom pár hűtőt, talán apám is kicsit jobban bízna bennem. Lehet, hogy ez a defekt a sors keze volt?

– Nem tudom, ki az a Muriel, de örömmel segítek megtalálni a legjobb eszközt. Nálunk csak csúcstechnológiás hűtőgépek vannak. A legjobb emberhez fordultak – villantottam Turnerre azt az ügynökmosolyt, amit annyiszor láttam gyermekkoromban apám arcán.

– Éreztem én, hogy rendes fickó maga – veregette meg a vállamat Turner. – Látja, ott a távolban? Az ott már a mi Springfieldünk sziluettje!

Hunyorogva kibámultam az ablakon. Egy kisváros sziluettje tűnt fel a horizonton, apró foltként a végtelen sivatag kellős közepén.

Springfield városánál nagyítóval keresve sem találtunk volna átlagosabb amerikai települést a déli államokban. Vörös, kétemeletes téglaházak szegélyezék a főutcát, a távolban egy templom fehér tornya sejlett fel, közvetlen mellette pedig egy világoskékre mázolt víztorony glóbusza tört az ég felé. Ezek az építmények jelentették Springfield legmagasabb pontjait, azokon túl egyszerű családi házak pettyezték a sivatagot.

A főutca ugyanakkor takaros rendben volt tartva. Látszott, hogy az itt lakók törődnek ezzel a településsel. Arra gondoltam, hogy ameddig ilyen emberek élnek az országban, addig nincsen minden veszve. A nagyvárosiak sokszor titulálták az itteni népeket együgyűnek, bele sem gondolva a helyzetükbe. A tény, hogy a semmi közepén otthont voltak képesek teremteni olyan teljesítmény volt, amire ezek a ficsúrok sosem lennének képesek.

Nem tudom, hogy Turner védőbeszéde győzött meg vagy egyszerűen csak örültem, hogy nem a keselyűk zabálják a májamat, de Springfield egyre otthonosabbnak tűnt.

Turner lehúzódott a főutcán és leállította a motort.

– Éhes? Pár órába lehet beletelik, míg elkészül a kocsija, mit szólna hozzá, ha harapnánk valamit? – kérdezte. A hangjából úgy éreztem, hogy ez nem kérdés, inkább kijelentés.

– Nem szeretné, hogy egyedül kószáljak a városban, mi? – kérdeztem.

Turner olyan keményen nézett rám, ahogy csak egy veterán zsaru képes.

– Nézze, fiam. Maga szimpatikus, de mégiscsak idegen. Jobb, ha szem előtt van. A maga érdekében is – mondta. Nem tetszett túlzottan, ahogy szándékosan megnyomta a maga szót. Úgy döntöttem, ameddig nincsen kész a kocsim, hiába pattogok, nem jutok semmire. Belementem a játékba.

– Az igazat megvallva kicsit tényleg megéheztem.

Turner arca megenyhült.

– Akkor nosza, jöjjön. Muriel marhasültje a legjobb az államban és ha elég ügyes lesz, talán még egy üzletet is nyélbe üthet vele – kacsintott rám, majd elindult az utca túloldalán álló csillogó fém barakkra emlékeztető épület felé, aminek a tetején egy megviselt lila neontábla hirdette: MURIEL ÉTKEZDÉJE

Kissé felgyorsítottam, hogy utolérjem a rendőrt.

– Maga régóta seriff itt? – kérdeztem. Magam sem tudtam, hogy mi vett rá a csevegésre, de valahogy úgy éreztem a szituáció ezt kívánja tőlem. Az ilyen klasszikus étkezdék közelében szerintem ez ösztönösen jött rá minden amerikaira.

– Mármint Springfieldben? Tizenöt éve. Előtte voltam erre-arra, no meg Koreában is. Szerencsém volt. Akkoriban a veteránokat még jobban tisztelték, mint manapság. Jelentkeztem zsarunak és szinte rögtön kineveztek. Úgy voltam vele, hogy egyenruha-egyenruha, mindegy milyen színű. Védeni akartam az embereket és ez a lépés tűnt logikusnak. És maga? Régóta árulja a frigókat? – kérdezte.

Magamban elmormoltam egy rövid hálát, hogy nem ment bele jobban az aktuálpolitikába. Akkoriban az emberek eléggé érzékenyen vették, ha valaki ellenkező állásponton volt egy politikai kérdésben. Bár előfordulhat, hogy ez mindig így volt és csak én éreztem a problémát a sajátunknak. Mindenesetre örültem, hogy a veteránok helyzete helyett a hűtőkről beszélhetek.

– Már közel tíz éve. Jó meló. Segíthetek az embereknek a hűtőgépekkel és ők örülnek ennek. Hasznos tagja vagyok a társadalomnak. Mi mást kívánhatnék? – mondtam, majd rádöbbentem, hogy mennyire mesterkélten is hangozhattak a mondataim és elvörösödtem. Lopva Turnerre néztem, aki legnagyobb meglepetésemre helyeslően bólogatott, de nem rám nézett, hanem mintha a hátam mögött bámult volna valamit. Hátrafordultam és körbenéztem, semmit sem láttam. Az utca kihalt volt, rajtunk kívül alig pár ember lézengett a járdán.

Az egyetlen, amin megakadt a szemem egy sikátor volt egy mosoda és egy hentesüzlet között. Valahogy sötétebb volt a szokásosnál, mintha a fény egy láthatatlan gátba ütközött volna az épületek között. Hideg levegő áramlott ki a vörös téglafalak közül. Rossz érzés volt ránézni arra a helyre. Az agyam egy elfeledett zugában hangos vészcsengő kezdett csilingelni. A kellemes érzés, amit korábban éreztem azonnal eltűnt. Visszafordultam és ránéztem Turnerre.

– Minden okés, seriff? – kérdeztem.

A férfi arca egy vadászkutyáéhoz hasonlított, ami éppen szagot fogott. Meredten bámulta a sikátort, mintha arra számítana, hogy kommunisták ugranak ki az árnyékokból.

– Persze, persze… Csak mintha… Mindegy, menjünk inkább beljebb, Muriel biztosan örülni fog egy új vendégnek – mondta. Arca egy fokkal nyugodtabbnak tűnt, de láttam rajta, hogy a teste teljes harckészültségben áll, mint egy élesített atombomba. Óvatosan visszapillantottam a sötét sikátorra, ami továbbra is rendíthetetlenül húzódott a két magas téglafal között. Talán tényleg jobb lesz, ha bemegyünk.

Ahogy beléptem a tolóajtókon, azonnal megcsapott a friss kávé illata. Olyan illat ez, ami minden helyet otthonossá tud varázsolni, legyen a vendég fáradt utazó vagy túlhajszolt menedzser. Éreztem, hogy a sikátor keltette rossz érzés a szaglószerveimen keresztül távozik a testemből és úgy éreztem, hogy minden a helyére került. Az épület egyik falát széles üvegablakok szegélyezték, mindegyik ablak alatt egy-egy kényelmes box állt, piros műbőr bevonattal és az asztalokon piros kockás abrosszal. Pár helybeli csöndben beszélgetve ebédelt éppen, ügyet sem vetve ránk. A bal oldalon húzódó hosszú pult mögött, egy ősz hajú nő állt, kerek szemüvege barátságos ábrázatot kölcsönözve kissé pufók alkatához.

Mosolyogva nézett felénk.

– Nocsak, kit fújt be a szél. Dick Turner személyesen. A szokásosat seriff? – kérdezte kacsintva, majd felemelte a kávéskancsót a melegítőről.

Turner mintha védekezne felemelte a kezeit. Hangja újra derűsen csengett.

– Muriel, drágám, esküszöm már hívni akartalak, mikor belebotlottam ebbe a fickóba. Szerintem segítségedre lehet. Hűtőket árul.

Muriel lejjebb csúsztatta a szemüvegét az orrnyergén.

– Valóban? – nézett rám vizslató pillantással. Erőt vettem magamon és megpróbáltam magabiztosnak látszani.

– Igen, hölgyem. Ha dideregni kíván, állunk a rendelkezésére – mondtam, mintha a cégünk jelmondata lett volna. Az igazság az volt, hogy egyáltalán nem volt jelmondatunk.

Muriel egy pillanatig még méregetett, majd újra elmosolyodott és Turner felé fordult.

– Rendben. Üljetek le, mindjárt jövök és megbeszéljük a részleteket – mondta, majd eltűnt a konyhában.

Turner az egyik üres asztal felé bökött, majd leültünk. Kisvártatva megjelent Muriel, leült az asztalhoz és vékony női cigarettára gyújtott. A mentolos füst lustán megtelepedett az asztal felett.

– Nos, fiatalember, győzzön meg, hogy vegyek magától valamit!

Életem első üzleti megbeszélése sokkal jobban sült el, mint vártam. Rá kellett jöjjek, hogy hiába voltam egy fuvaros, akaratlanul is mindent megtanultam a hűtőgépekről. Muriel kemény tárgyalófél volt, de tudtam, hogy egy étterem fenntartásához elengedhetetlen a minőségi hűtés biztosítása. Miután megbizonyosodott arról, hogy nem vagyok egy alávaló csaló, belement abba, hogy próbaképpen rendeljen tőlem két darab középkategóriás hűtőgépet.

Madarat lehetett volna fogatni velem, olyan boldog voltam. Életem első eladásai voltak ezek. Alig vártam, hogy apám orra alá dörgölhessem a történteket és végre bebizonyíthassam neki, igenis érek valamit. Másfél órán keresztül egyezkedtünk, mialatt Turner és én is kellemesen megebédeltünk. Be kellett ismerjem Muriel marhasültje tényleg fantasztikus volt.

– Rendben, fiatalember. Meggyőzött. Mikorra tudná hozni a gépeket? – szólalt meg végül a nő.

Gyorsan osztottam szoroztam a fejemben, mielőtt válaszoltam volna.

– Két nap múlva itt tudok lenni velük, ha az önöknek is megfelel – mondtam.

– Tökéletes. Ha tartja a szavát, akkor egy állandó vevőt szerzet magának. Ezek a vackok a konyhában már lassan végleg bedobják a törülközőt – mondta, majd mosolyogva felém nyújtotta a kezét, amit gondolkodás nélkül megszorítottam. Nőhöz képest kifejezetten erős kézfogása volt. A vidék tényleg megkeményíti az itt élőket.

Turner, aki ezidáig a fogai közé szorult húscafattal volt elfoglalva, most vigyorogva fordult Murielhez.

– Látod, drága? Mondtam, hogy megoldom a frigókérdést – mondta.

Muriel kezét játékosan pofonra emelve a rendőr felé. Eszembe jutottak a detroiti fiatalok. Egy ilyen mozdulatért valószínűleg Muriel golyót kapott volna a fejébe.

– Óh, te ebadta, ha rajtad múlt volna még mindig a Nagy Mocsok mosodája melletti sikátorban kellene hűtenem a húsaimat – mondta a nő.

Valami átsuhant Turner arcán. Muriel hirtelen elcsendesedett, mintha valami olyat mondott volna, amit nem szabadott volna.

– Nagy Mocsok mosodája? Az a bedeszkázott üzlet szemben a sikátor mellett? – kérdeztem.

Muriel lopva körbekémlelt, mielőtt válaszolt volna. Nem teljesen értettem miért, hiszen az étterem teljesen kiürült, míg mi beszélgettünk.

– Igen. Nagy Mocsok egy helyi… hogy is fogalmazzak? Szóval ő egy üzletember volt, aki a szemközti mosodát és hentest üzemeltette. Állítólag Vegasból jött ide, de biztosat senki sem tudott. Én azt mondanám, hogy elüldözték – kezdett mesélni halkan.

– Elüldözték? Mit tehet egy ember Vegasban, amit még ott sem tűrnek meg? – kérdeztem.

– Állítólag a fickónak jó kapcsolatai voltak a hadseregnél. Akkoriban Nevadában szinte egymást érték a hidrogén és atombomba tesztek. Nagy Mocsok megkente a kapcsolatait, hogy a vendégei, akik busásan fizettek a lehetőségért, sokkal közelebbről nézhessék a bombateszteket, mint bárki más. Éveken keresztül jól futott az üzlet aztán elkezdtek hullani az vendégei.

– Sugárbetegség… – bukott ki belőlem a felismerés.

Muriel alig észrevehetően bólintott, majd folytatta.

– Akkoriban sokan betegedtek meg, még a Manhattan-terv tudósai közül. A kormány próbálta eltussolni az egészet. Így Nagy Mocsok ügye is eltűnt az homályban. Pontosabban csak ezt hitte. Arról még ő sem tudott, hogy az eltávozott vendégei között volt az egyik vegas-i nagykutya dédelgetett kisfia is – mondta a fejét csóválva. – A részleteket szerintem csak Nagy Mocsok tudta, de röviddel ezután felbukkant a városban és megvette a két üzletet. Készpénzzel fizetett és senki sem tett fel neki kérdéseket.

– Ismerem az ilyen fajta embereket – szólaltam meg. – Bármire képesek a túlélésért és a pénzért és szinte lehetetlen megszabadulni tőlük. Mint a patkányok. Hadd találjam ki! Itt is átvágott pár embert és elüldözték, nem? – mutattam az elhagyatott üzletek felé az utca túloldalán.

Láttam, hogy Turner kényelmetlenül feszeng a székében, mintha kellemetlen lenne számára a beszélgetés. Az illedelmességet sutba vágva, engedtem inkább a kíváncsiságomnak és nem váltottam témát.

Muriel rágyújtott sokadik cigarettájára.

– Nem, de néha azt kívánom bár így lett volna. Nagy Mocsok furcsa ember volt. Mintha a Vegasban történtek… megváltoztatták volna. Bizarr témák iránt kezdett érdeklődni. Fura könyveket kezdett bújni, furcsa zajok szűrődtek ki éjszakánként az üzletekből, de nem ez volt a legabszurdabb. Elkezdett ásni – mondta és az utolsó szót úgy ejtette ki, mintha átok ült volna rajta.

– Ásni? – kérdeztem vissza. Bár valóban nem volt mindennapi eset ez a Nagy Mocsok, de nem tudtam elképzelni, hogy az ásás sokkal rosszabb legyen mint a több ember sérelmére gondatlanságból elkövetett emberölés.

– Igen, a mosoda pincéjében kezdett el dolgozni. Megrögzötten hitte, hogy van valami dolog a város alatt. Valami öreg, ami már az indiánok előtt is itt volt. Valami, ami… – hadarta, de Turner közbevágott.

– Muriel! Nem gondolod, hogy elég városi legendával traktáltuk a fiatalembert? – kérdezte. Volt valami ellentmondást nem tűrő a hangjában.

A nő riadtan hőkölt hátra. Mélyet szívott a cigarettába, majd ügyetlen mozdulattal elnyomta a csikket.

– Locsogok megint össze vissza. Rá is nézek inkább a hűtőimre, hátha nem olvadtak még le, lassan amúgy is be kell zárjak. Örvendek a találkozásnak fiatalember. Két nap múlva találkozunk – mondta zavarodottan, majd felpattant és eltűnt a konyha ajtaja mögött.

Turner elővett egy textilzsebkendőt és megtörölte a homlokát.

– Elnézését kérem az előbbiekért. Muriel remek asszony, de népek errefelé hajlamosak nagyon… – látszott rajta, hogy keresi a megfelelő szót – babonásak lenni.

– Semmi gond, seriff. Izgalmas történet volt. Miattam igazán nem kell aggódnia, én csak pénzt akarok keresni – mondtam, bízva abban, hogy fel tudom olvasztani a megfagyott levegőt az asztalnál.

Turner sóhajtott egyet, amiben évtizedek fáradtsága volt belesűrítve.

– Nem maga miatt tettem. Springfield története az utóbbi években nem volt túl rózsás. A fiatalok elmentek, velük pedig a pénz is. Az ilyen ügyek pedig nem segítenek a város renoméjának javításán.

– Tehát próbálja eltemetni a történteket? – kérdeztem, de rögtön meg is bántam, hogy ilyen pimaszul szólok egy rendőrhöz. Turner arca szerencsére rezzenéstelen maradt.

– Mondjuk úgy, hogy jobb szeretem nem kiteregetni az otthonom szennyesét. Vannak dolgok, amiket jobb elfelejteni – mondta, majd átnézett a vállam mögött. – El is készült a kocsija. Jöjjön, odakísérem.

Előhalásztam pár dollárt a zsebemből, mire Turner felemelte a kezét.

– Hagyja csak. A vendégem volt. Tekintse a város ajándékaként.

Az arcomra erőltettem egy mosolyt.

– Nos, ebben az esetben köszönöm. Annyit áruljon el, hogy miért van mindig hideg abban a sikátorban? – kérdeztem.

Turner vállat vont.

– Fogalmam sincsen. Lehet Nagy Mocsok épített egy hűtőkamrát odalent vagy egy borospincét, ami rosszul szigetel. Őszintén szólva nem is érdekel. Ha lehet, messziről elkerülöm azt a helyet – mondta, majd kisétáltunk az utcára. A Chevym ott állt vadonatúj gumikkal az étterem előtt.

– Hoppá. Ez tényleg gyors volt! – kiáltottam fel.

– Tudja, van előnye is a jelvénynek. El tud intézni dolgokat az ember – mondta. Hangja újra derűsen csengett. – Vigyázzon a hazaúton!

– Kösz, seriff. A számlát pedig rendezem, amint visszaérek Muriel hűtőivel.

Turner bólintott, óvatosan megkopogtatta a kasztnit, majd sétálni kezdett a rendőrautó felé. Az ablakból kihajolva még utánakiáltottam.

– Seriff? Mi lett végül Nagy Mocsokkal?

A rendőr arca elkomorult.

– Eltűnt, két héttel azután, hogy ásni kezdett. Volt egy nagy vihar itt pár éve. Ő állítólag teljesen pucéran besétált a sikátorba és soha többet nem jött elő. Többé senki sem látta őt. A bank visszavette az ingatlanokat és itt le is zárult a történet. Ha engem kérdez, mindenkinek jobb így – mondta, majd intett egyet és beszállt a rendőrautóba.

Ahogy elhajtott, újra benéztem a sikátorba. Mintha sötétebb lett volna, mint korábban. És hidegebb.

Hazaérkezésem után rögtön elújságoltam apámnak a híreket, aki repdesett az örömtől. A fia utazó ügynökké képezte magát! Szerintem boldogabb volt, mintha megkaptam volna a Becsület-érdemrendet. Gyorsan összeállította a Muriel rendelését a kocsira pakoltatta, majd elküldött a jól megérdemelt szabadnapomra.

Az aznapi események túlságosan is kiborítottak, így a söröket a hűtőbe pakolva - igen, az is a saját eszközünk volt - ruhástól az ágyba dőltem és szinte azonnal mély álomba zuhantam.

Másnap korán ébredtem. Úgy éreztem, hogy Turner seriff elhallgat valamit Springfieldről. Felöltöztem, lesétáltam a kocsihoz és elhajtottam a városi könyvtárba.

Pár percnyi kérdezősködés és keresgélés után megtaláltam az archív folyóiratokat tartalmazó szerkénysort, ami az állam összes kiadványát tartalmazta az elmúlt harminc évből.

Kisvártatva meg is találtam, amit kerestem. Az egyik polcon egy megsárgult matricán ott virított a felirat: SPRINGFIELD CHRONICLE.

A következő órák lázas kutatással teltek. Több száz oldalnyi lapszámot néztem át, de semmit sem találtam a hátborzongató sikátorról. Nagy Mocsokról és az üzleti érdekeltségeiről szólt pár cikk, de nem találtam bennük semmi használhatót. Az utolsó cikk, Nagy Mocsok eltűnése után három hónappal íródott. A szövegben nem találtam semmi különlegeset, csak a rendőrség szokásos konzervközleményét, miszerint a nyomozás sikertelenül ért véget blablabla.

Ami érdekes volt, hogy ezúttal képet is mellékeltek. Turnert rögtön megismertem, jellegzetes harcsabajszával. Egy téglafal mellett állt és Nagy Mocsok fantomképét mutatta az újságíróknak. A háttér azonban kifejezetten furcsa volt. Ott volt az ismerős sötét sikátor, de le volt kerítve egy vaskos rendőrségi szalaggal. Ami még ennél is furcsább volt, az egy vegyvédelmi ruhába öltözött alak volt, közvetlenül a szalag mellett. Kezében egy furcsa fekete dobozt szorongatott, amiből több antenna állt ki. Az asztalra kikészített nagyítót magamhoz kapva, közelebbről is megvizsgáltam a dobozt. Mikor megismertem az eszközt, biztos voltam benne, hogy rosszul látok. Számtalanszor láttam már ilyet, az iskolában még azt is megtanultuk, hogy kell használni, ha netán a szovjetek támadásba lendülnének.

A vegyvédelmi ruhás pasas egy Geiger-Müller számlálót tartott a kezében.

Nem értettem, hogy miért vizsgálták a sugárzást egy eldugott kisváros sikátorában. Az egész nem állt össze. Nem tartottam valószínűnek, hogy Vegasból történő menekülésekor Nagy Mocsok becsomagolt volna alufóliába egy kis radioaktív sugárzást, hogy az Springfield sikátorában egyszerűen kieressze. Legfőképpen nem a saját üzleteinek közvetlen közelében.

Ránéztem a karórámra. Alig fél óra maradt a könyvtár zárásáig, ráadásul másnap korábban akartam indulni, hogy Turner seriff jelenléte nélkül kifaggathassam Murielt a sikátorról. Elpakoltam a folyóiratokat és visszasétáltam a kocsimhoz.

Másnap reggel újra az I-25-ösön repesztettem a Chevyvel. A korábbiakból okulva figyelmesebben vezettem. Nem szerettem volna újra átélni azt a tortúrát, amiből a seriff mentett ki pár nappal korábban.

Másfél óra vezetés után végre megláttam a Springfield felé vezető lehajtó tábláját. Aznapra szándékosan nem terveztem be pár fuvart, hogy minden figyelmemet új és egyelőre egyetlen ügyfelemnek tudjam szentelni.

Lehajtottam az autópályáról és kisvártatva meg is pillantottam Springfield sziluettjét. Jó előérzetem volt.

A főutca ugyanannyira kihalt volt, mint legutóbb. A seriff kocsiját nem láttam ez alkalommal az utcán, aminek örültem is. Rendes zsaru volt, de mégiscsak zsaru. Kiszálltam a kocsiból és sietős léptekkel Muriel étterme felé indultam.

Nem tudtam volna megmagyarázni, de mintha önkéntelenül is kerültem volna, hogy benézzek abba a fura, hideg sikátorba. Mintha az agyam nem engedte volna, hogy tekintetemmel a foltos téglafalak közé fókuszáljak. Mintha védett volna valamitől.

Fellépdeltem a fém lépcsőkön és határozott mozdulattal belöktem az ajtót. Fejemben már többször is lejátszottam, hogy hogyan fogom átvenni a szép summáról szóló csekket Murielről, ami egyben a belépőmet is jelenthette volna a megbecsült utazó ügynökök ligájába. Egy bökkenő volt csupán.

Murielnek nem volt az éttermében.

Körbenéztem az asztalok között, a mosdókban, még a konyhába is bekukkantottam, de semmi. Frusztráltan leültem az egyik asztalhoz és cigarettára gyújtottam.

Próbáltam felvázolni a lehetőségeket. Az étterem nyitva van, tehát minden bizonnyal a reggeli órákban még itt volt Muriel.

Kiszaladt volna valamiért? Az ilyen kisvárosokban nem volt szokás kirakni a RÖGTÖN JÖVÖK táblát, hiszen mindenki ismert mindenkit. Türelmesebbek voltak a népek, mint a nagyvárosokban. Mégis, minél többet gondolkodtam annál inkább kúszott elő egy gondolat a tudatom egy sötét zugából.

Mi van, ha ő is eltűnt abban a sikátorban, mint Nagy Mocsok?

Tudtam, hogy ez teljes képtelenség. A fickót valószínűleg megtalálták a nagykutyák, akiknek tartozott és fel kellett szívódnia.

Igen, biztosan ez történt.

Hiszen szellemek, szörnyek és egyéb csúfságok nem léteznek.

De ha léteznek is, nem egy álmos amerikai kisváros jelentéktelen sikátorában laknak.

Elnyomtam a cigit és kisétáltam a kocsihoz. Csalódott voltam, de úgy döntöttem nem adom fel ezt az üzletet. Beindítottam a kocsit, megfordultam és fél órával később már újra az I-25-ösön robogtam.

A tervem az volt, hogy minden megrendelést leszállítok és hazafele újra megállok Springfieldben, hátha ez alkalommal sikerrel járok. És ki tudja, talán eszem is egy olyan fantasztikus marhasültet.

A nap már majdnem átbukott a horizonton, amikor leállítottam a motort az étterem előtt.

Az étteremben égett a világítás. Ezt jó előjelnek vettem.

A lila neonfelirat túlvilági fénnyel világította be az étkezde előtti útszakaszt. Nem tudtam volna megmagyarázni, de ez a természetellenes szín nyugtalansággal töltött el.

Benyitottam és beléptem a vendéglőbe, ami ugyanannyira üres volt, mint korábban. Pár gyűrött bankót véltem felfedezni a pulton és üres üvegeket. Becsületkassza.

Nem tudtam mitévő legyek. Muriel nem tűnt olyannak, aki csak úgy otthagyja az éttermét. Inkább olyannak tűnt, aki még atomháború idején is nyitva tartana, mert az jót tesz az üzletnek.

Körbesétáltam, ugyanúgy, ahogy korábban tettem, de továbbra sem találtam senkit az étteremben.

Óvatosan körbenéztem, de mivel senkit sem láttam, ezért gyors mozdulattal besurrantam a konyhába. A fehér lámpák fénye lustán csillant meg a makulátlan fém tűzhelyek gázrózsáin. Elismeréssel adóztam Muriel pedánssága felett. Tényleg a szívügye lehetett a vendéglő.

Szemköz ósdi hűtőgépek magasodtak a fal mellett. Meg tudtam érteni, Murielt. Ezek az eszközök már tizenöt éve is réginek számítottak volna.

Valami azonban furcsán csillogott a gépek alatt. Egy hatalmas tócsa terjedt a fekete linóleumpadlón. Gyorsan odaléptem és bepillantottam a gépek mögé. Egy pillanatra el is felejtettem, hogy hol vagyok, rögtön előtört belőlem a szaki. Kis kutakodás után rájöttem mi a gond. A tömítések legalább két elnöki ciklus óta tönkremehettek. Az is csoda, hogy idáig működtek ezek a frigók.

A padlón elnyúló tócsában észrevettem valamit. Nem voltam egyedül. Egy alak magasodott mögöttem. Izmaim megfeszültek, majd gyors mozdulattal megperdültem. Már támadásra készen előrelendültem volna, amikor kővé dermedtem.

Egy .38-as revolver acélcsöve meredt rám.

– Maga mit keres itt? – kérdezte Turner seriff.

Ahogy megismert a harcsabajszos férfi, láttam, hogy keze kicsit elernyed, de a fegyvert még mindig rám szegezte.

– Hékás, seriff! Erre semmi szükség! Tudja, én vagyok az, a hűtős fickó! – mondtam, kezeimet a magasba emelve.

– Nagyon jól tudom ki maga. Most pedig kezdje el elmesélni, mit keres itt és hol van Muriel! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. A szemében mintha zavarodottságot láttam volna.

– Én… én… én… szóval csak hoztam a hűtőket, de nem találtam sehol sem a hölgyet. Csak körbe akartam nézni a konyhában, hátha megtalálom. Higgye el nekem, seriff, semmi rosszat nem tettem.

A cső egy hajszálnyival lejjebb ereszkedett.

– Mi ez a víz? – bökött a lábaim felé.

Ösztönösen lenézem. Valóban a tócsa kellős közepén álltam.

– Valószínűleg bekrepáltak a gépek. Ezért hoztam az újakat. Kinn állnak a kocsim platóján az utcán. Azt látnia kellett, ahogy bejött!

Turner bólogatott, a tekintetes semmibe révedt. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy kihasználhatnám a meglepetés erejét és lefegyverezhetném. Aztán eszembe jutott, hogy a fickó Koreában szolgált. Valószínűleg mire leengedném a kezemet, már ementálit csinált volna belőlem.

– Azt mondja nem működnek? – kérdezte dörmögve.

A tócsára mutattam.

– Minden jel arra mutat – válaszoltam.

– Nyissa ki! – utasított.

– Tessék? – kérdeztem vissza megrökönyödve. A pisztoly csöve újra megemelkedett kicsit.

– Ha élve akar kijutni innen, azonnal kinyitja a hűtőket.

Ennek a fele se tréfa. Úgy döntöttem jobban járok, ha engedelmeskedem. Csak remélni mertem, hogy Muriel holtteste nem esik ki a frigóból, mert akkor garantáltan egy szövetségi börtönben fogok hajolgatni a szappanért a következő huszonöt évben.

A kilincshez nyúltam és nagyot rántottam rajta, mire a hűtő feltárult.

– Az Isten verje meg! Mit csinált ez a bolond vénasszony? – rakta el Turner a fegyverét, ahogy az üres hűtőket bámulta.

Értetlenül bámultam a nagydarab férfira. Nem tudtam rájönni, hogy egy üres hűtő hogyan képes őt felbőszíteni ennyire.

– Már megbocsásson seriff, de megmagyarázná miről beszél? – kérdeztem felbátorodva azon, hogy már nem szegeződött rám a revolvere.

– Muriel valószínűleg átvitte az árut a sikátorba. Amire figyelmeztettem, hogy ne tegye. Miért vagy ilyen makacs, Muriel? – mondta, bár úgy véltem az utolsó kérdése már nem hozzám szólt.

– Seriff, már ne is haragudjon, de odakint még éjszaka is dögmeleg van. Mi a fenéért vinné át oda a romlandó árut?

Turner mélyen a szemembe nézett.

– Vannak dolgok, amiket nem tud arról a sikátorról. Nem csak Nagy Mocsok tűnt el a környéken. Néha emberek besétálnak oda és soha nem kerülnek elő. Átutazók, hippik, ügynökök… Az a hely egyszerűen gonosz. És odabent mindig hideg van. Lehet kánikula vagy nyári zivatar, az ember szinte a csontjaiban érzi a hideget, még akkor is, ha csak elsétál mellette – mondta.

– És a sugárzás? – kérdeztem rá az előző nap megszerzett információimra.

– Maga meg honnan… Igen. Folyamatos radioaktív sugárzás érzékelhető a környéken, aminek a középpontja valahol a sikátor mélyén van. Pontosan ezért tiltottam meg Murielnek, hogy odamenjen. De erre most nincs idő. – mondta, majd kirohant a konyhából. Szinte repült az üvegajtók felé, alig tudtam lépést tartani vele.

Pillanatokkal később már az utca túloldalán a sikátor előtt állt. Mintha megtört volna a lendülete, hezitált belépni a sötét falak közé. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a pisztolya újra a kezében volt. Időközben tovább sötétedett, az árnyékok pedig hatalmasra nőttek. Mintha valami folyamatosan bekebelezte volna a sikátort.

Turner lassan előrelépett, ezzel átlépve a képzeletbeli vonalat, ami elválasztotta a járdától a falakkal körülölelt szűk átjárót.

Bár egyik porcikám sem kívánta, követtem a nagydarab rendőrt a sötétség felé. Még mindig jobb ötletnek tűnt, mint egyedül maradni, végtére is Turnernél volt a fegyver.

Ahogy a szemem egyre jobban hozzászokott a félhomályhoz, úgy vettem észre, hogy a szűk sikátorban rengeteg szemét volt. Széttört dobozok, felborult kukák, szakad újságok szegélyezték lépteinket. Mintha évtizedek óta senki sem takarított volna itt.

Az orromat hirtelen rothadás szaga csapta meg. Körülnéztem és rögtön megláttam a forrását, de úgy tűnt Turner megelőzött. Belerúgott egy frissnek tűnő papírzacskóba, amiből bezöldült hússzeletek borultak ki. Az orrom elé kaptam a kezem. Ennyit a marhasültemről.

Turner tovább haladt befele. Én is követtem volna, de belerúgtam valamibe. Egy apró doboz bukdácsolt át a szeméthalmokon. Félretoltam pár fura színű zacskót és lenyúltam érte.

Rögtön megismertem, hogy mit tartok a kezemben.

Egy doboz Virginia Slims mentolos női cigaretta.

Pontosan az a márka, amit Muriel szívott.

Megfagyott az ereimben a vér.

– Seriff… Ezt látnia kéne – szólaltam meg, majd mikor odafordult felé dobtam a cigisdobozt. A zsaru ügyes mozdulattal elkapta. Ránézett és elkáromkodta magát.

– Nyugi kislány, előkerítelek és újra minden rendben lesz. Sosem hagynám, hogy bárki bántson – motyogta zavartan, majd mintha ezzel is közelebb tudná magához Murielt, a zsebébe süllyesztette a cigit. Talán több is volt közöttük barátságnál.

– Seriff!

Turner mintha visszatért volna a valóságba.

– Maga még itt van? Menjen vissza az utcára, ott biztonságosabb – mondta rám sem nézve a férfi.

– Higgye el, ha nálam is lenne egy mordály, már itt sem lennék. De az most jobban érdekel, hogy mi az isten fénylik ott? – mutattam előre.

Tíz méterre tőlünk egy ósdi barna csapóajtó fénylett, ami minden bizonnyal Nagy Mocsok mosodájának alagsorába vezetett. Önmagában ez nem lett volna említésre méltó, azonban valami nem stimmelt ezzel az ajtóval. Mintha az egész halványzölden izzott volna. Kicsit közelebb léptem és láttam, hogy nem az ajtó izzik, hanem lentről, az alagsorból szűrődik ki a fény az illesztés részein keresztül.

Turner nem válaszolt, felemelte a fegyverét és az ajtó felé indult határozott léptekkel.

– Muriel! Ott vagy? Dick vagyok! – kiáltott fel. – Ne ijesztgess minket, gyere inkább elő. A fiatalember meghozta a vadonatúj hűtőidet!

Vannak pillanatok az életemben, amiket megváltoztatnék. Az a pillanat is ilyen volt, ahogy néztem Dick Turner seriffet, a koreai háború veteránját a beteges fényben ragyogó ajtó fele lépdelni. Azt kívánom, hogy bár elráncigáltam volna onnan, betuszkoltam volna a kocsiba és padlógázzal húztam volna el nemcsak Springfieldből, hanem az államból is.

De nem így tettem és ezen döntésem terhével együtt kellett élnem egész életemben.

Az események ezután gyors egymásutánban követték egymást. Turner túlságosan is Murielre és az ajtóra koncentrált és nem vette észre a lábára tekeredő valamit. Valamit, ami a résnyire kinyíló ajtón át kúszott elő a betegesen ragyogó alagsor mélyéről.

Lövések dördültek. Turner felordított. A valami egy mozdulattal eltörte a lábát. A nagydarab rendőr hangos puffanással zuhant a földre. Még mindig nem láttam, mi kapta el a rendőrt. A rémület fagyos szorítása szinte katatón állapotba taszított.

Turner már nem ordított, hanem velőtrázóan sikoltozott. A szemei kidülledtek, az arca vöröslött a rettegéstől.

Ekkor láttam meg, hogy valami kúszik a férfi hátán.

Nem akartam elhinni, amit látok. Egy vaskos csáp volt, mintha valami tengermélyi rettenet végtagja lett volna, de életemben nem láttam még ilyet még képregényekben sem. Vastag volt, vaskosabb, mint bármilyen földi élőlény csápja. Majdnem olyan vastag volt, mint Turner combja. Ahogy kúszott feljebb és feljebb, hallottam, hogy a hihetetlen súlytól Turner bordái sorra roppannak el. Vér szivárgott a férfi szájából, de továbbra is ordított.

A csáp nyálkásan csillogott a szürkületben. A színét a mai napig nem tudtam meghatározni, ahányszor csak eszembe jut émelygés fog el csak a gondolattól is. A felülete apró lyukakkal volt tele és szinte biztos vagyok, hogy szaglászott.

Dermedten néztem, ahogy az a valami Turner teste köré fonódik és lassan vonszolni kezdi a barna ajtó felé. Isten a tanúm rá, hogy tenni akartam valamit. Megmenteni Turnert, kiszabadítani a csápok fogságából és elmenekülni onnan.

De az a rettenetes, istentelen teremtmény, amely Nagy Mocsok mosodájának alagsorából kúszott elő, olyan elemi szintű rettegést árasztott, ami miatt képtelen voltam logikusan gondolkodni.

Pedig az ezt követő pillanatok hozták csak el az igazi terrort.

Valahogy leküzdtem a félelmemet és Turner után vetettem magam. Ekkor már ő is keservesen küzdött a valami ellen, a pisztoly tusával kíméletlenül ütlegelve azt.

Megragadtam a kezét, hogy visszahúzzam a férfit, de undorodva konstatáltam, hogy a keze már csúszik attól a nedves váladéktól, amit a csápot borította. Viszolygásomon húzni kezdtem, de a lény túl erős volt. Próbáltam megvetni a lábamat, de Turnerrel együtt én is csúsztam az ajtó felé, cipőm talpa csikorgott a betonon.

Mindennek tetejébe egy második csáp is megjelent, ami szinte azonnal ráfonódott Turner derekára. Abban a pillanatban beláttam, hogy semmi esélyem sincsen megmenteni a férfit. Ekkor a semmiből egy újabb undorító végtag rácsavarodott a seriff pisztolyt tartó kezébe és egy könnyed rándítással tőből letépte a férfi csuklóját. A forró vér az arcomba csapott. Turner már nem sikoltozott. Gurgulázó hörgés hallatszódott a torkából. Valószínűleg sokkot kapott.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve elengedtem a férfit és felkaptam a földről a pisztolyt. A nehéz, fém revolveren még éreztem a rendőr kezének melegét.

Felemeltem és rémülten vettem tudomásul, hogy pár másodperc alatt a csápok már majdnem az alagsor bejáratáig húzták a férfit. Célra tartottam a pisztolyt, de nem tüzeltem. Féltem, hogy a férfit találnám el.

Ekkor kicsapódott a nehéz fa ajtó és tucatnyi hatalmas csáp tört elő alóla. Megdermedve figyeltem, ahogy a téglafalakon felkúszva fölém tornyosulnak. Az undorító zöld ragyogás kísértetiesen világította meg őket. Rettenetes, nyálkás lombkoronaként hálózták be a sikátort, elzárva a lenyugvó nap utolsó sugarait, végzetes sötétséget borítva ránk. A rothadás émelyítően édes íze ráült a levegőre. Bármi is volt az a lény, amihez a csápok tartoztak, biztos voltam benne, hogy nem az ismert világegyetemből származik. A dimenzió, amely ilyen rettenetet képes kiokádni magából nem tartozhatott a mi világunkhoz. A lény nem volt más, mint a valóság torz tükörképe. Egy hiba a teremtésben. Szinte éreztem a gonoszságát, ami felénk irányult. Gyűlölt minket. Az a valami gyűlölt minden élőt.

Turner ekkor magához tért. Arcát oldalról világította meg a kiszűrődő fény, vérmocskos szája olyan volt, mintha szurokkal öntötték volna le.

– Lőjön… le…. – nyöszörögte.

Remegő kézzel célra tartottam a revolvert. Lőttem már életemben, de még sosem élő emberre. Nem voltam képes meghúzni a ravaszt.

Turner arcán egy vékonyabb csáp jelent meg. Körülfonta és szinte lágy mozdulattal az alagsor felé fordította azt. Az a valami azt akarta, hogy a férfi ránézzen.

A seriff arca egy pillanatra eltorzult, majd tekintete üressé vált, majd a semmiből nevetni kezdett. Úgy röhögött, hogy a vonásai is eltorzultak, törött bordái miatt nyálkás cuppogó hang kísérte minden egyes levegővételét.

– Felébredt és sosem alszik vissza. Meg fogja enni az univerzumot. Meg fog enni mindent. Az üresség fog eljönni, ha felzabálta az időt és a teret! – ordította torkaszakadtából, majd tovább kacagott.

A kezem már nem remegett. Mintha átvette volna felettem valami ősöreg ösztön az irányítást. Egy ösztön, amit a fajunk egy rettenetes ellenség legyőzésére fejlesztett ki eonókkal ezelőtt és ami idáig békésen szunnyadt az emberek kollektív tudatalattijában.

Céloztam és meghúztam a ravaszt.

A lövedék Turner jobb szemgödrét találta el, azonnal megölve a férfit. A nevetés hirtelen elhallgatott, arca eltorzult és elernyedt a teste. Mintha egy pillanatra minden megállt volna. A csápok megmerevedtek a levegőben, mintha meglepte volna őket a préda idő előtti halála. Kihasználtam a kínálkozó lehetőséget és megfordulva rohanni kezdtem az utcán álló autóm felé. Pillanatokkal később egy olyan állatias, borzalmas zaj csapta meg a fülemet, aminek részletes leírásával nem is próbálkoznék meg. A rettentő düh hangja volt, egy olyan helyről, ami időtlen idők óta feledésbe merült. Elhomályosította az elmémet az üvöltés. Szinte a sejtjeimben éreztem, hogy szét akar tépni.

A testem magától mozgott. Nem voltam képes hatással lenni a mozdulataimra, külső szemlélőként néztem végig, ahogy beszállok a kocsiba, a gázra lépek és csikorgó kerekekkel indulok meg a főutcán. Emlékszem a lila neonfeliratra Muriel Étkezdéje felett és arra is, a hogy a visszapillantóból végignézem, ahogy valami hatalmas árnyék letarolja az épületet, amiben valaha Nagy Mocsok üzleti érdekeltségei kaptak helyet.

Soha többet nem láttam Springfieldet. Padlógázzal húztam el az I-25-ös felé és meg sem álltam a legközelebbi benzinkútig, ahol értesítettem a hatóságokat, majd elájultam.

Másnap reggel tértem magamhoz Las Cruces egyik külvárosi kórházában. Több nővér kellett hozzá, hogy lefogjanak, mert menekülni akartam, minél messzebb attól az átokverte várostól.

Pár órával később szövetségi ügynökök látogattak meg. Furcsa kérdéseket tettek fel és jelentőségteljes pillantásokat váltottak egymással, ahogy a történetemet hallgatták. Aláírattak velem egy titoktartási nyilatkozatot, majd eltűntek. Soha többé nem láttam őket.

Egy hét múlva kiengedtek. Hazamentem, összepakoltam a lakásomat és minden holmimat a Chevy platójára pakoltam. Elköszöntem apámtól és elmondtam neki, hogy felmondok. Az öreg próbált győzködni, de hajthatatlan voltam.

Megálltam egy benzinkúton és vettem egy üdítőt. Fizetés közben megláttam az egyik helyi lapot és megdermedtem, ahogy elolvastam a szalagcímet.

KATASZTRÓFA SPRINGFIELDBEN

Illegális nukleáris hulladéklerakót számoltak fel a helyi hatóságok

Tehát ez lett a fedősztori. Elborzasztott a tény, hogy a kormány ezt is eltusolta. Kedvem lett volna széttépni az újságot, de tudtam, hogy semmit sem érek el vele.

Turnerre és Murielre gondoltam. Vajon az ő halálukat is a szőnyeg alá seperték?

A benzinkutas észrevehette, hogy bámulom az újságot.

– Gondolta volna? Pont egy város alá temetik a mocskukat azok a szemétládák. Bár nekem nem teljesen kerek ez a történet… – mondta, miközben átvette a készpénzt a kezemből.

– Mire gondol? – kaptam fel a fejem.

– Hát tudja… beszélnek a népek. Katonákat láttak és tankokat. Sokat. Egyesek azt mondták robbanások is voltak.

A gondolataimba temetkezve néztem a férfit.

– Babonásak errefelé a népek, nem gondolja? – kérdeztem.

– Igen… igaza lehet. Merre megy? – nézett rám a kassza mögül a férfi.

– Minél messzebb innen – válaszoltam és kisétáltam a kocsimhoz.

Évtizedek teltek el. Igazából szerencsésnek mondhatom magam. A sugárzás miatt hasnyálmirigyrák nem zabálta fel a testemet pár év alatt, mint másoknak. Nekem jutottak még jó évek.

Családot alapítottam. Éltem az életemet. De sosem tudtam elfelejteni, amik ott történtek azon a végzetes estén. Turner arcát, amint belenéz a beteges ragyogásba. Az ujjamat, ahogy megfeszül a ravaszon.

És a lényt, amihez azok a polipszerű, gigantikus csápok tartoztak. Fogalmam sem volt mekkora lehet vagy milyen mélyre nyúlt le a sötét, hideg földbe. Hálás voltam azért, hogy teljes valójában nem pillanthattam meg. Láttam, hogy a seriffre milyen hatással volt. Bele sem mertem gondolni, hogy mit kellett volna átélnie, ha nem lövöm agyon.

Megfogadtam, hogy soha nem jövök vissza és ezidáig ezen ígéretemet be is tartottam. De az orvosok szerint már nincsen sok időm hátra és még utoljára meg akartam bizonyosodni róla, hogy az a valami nem szabadulhat ki.

A hatalmas betonszarkofág felülete hideg volt. Egész nap tűzte a sivatagi nap, de olyan volt rátenni a kezemet, mintha apám egyik régi hűtőjébe nyúltam volna be.

Éreztem, hogy ennek a valaminek a mélyén még mindig ott van az a sikátor. Lehet, még Turner teste is ott van Murielével, és azzal a lénnyel.

Végigsimítottam a sima felületen. Ekkor azonban valamin megakadt a kezem.

Egy repedés futott végig a betonborításon.

Hajszálvékony volt, ha nem érintem meg, talán nem is látom meg. Közelebb hajoltam, hogy jobban szemügyre vegyem.

A jéghideg rettegés, amiről azt hittem évtizedek óta elengedett, visszatért a mellkasomba.

Sarkon fordultam és a kerítésbe vágott lyukon átbújva, visszarohantam a kocsimhoz és remegő kezekkel elindítottam azt. Fél óra múlva már az autópályán voltam.

Akármennyire is próbáltam kizárni az a repedés újra és újra visszakúszott a szemeim elé.

A repedés, amelyből beteges zöld fény szűrődött ki…

Szerkesztette: Mészáros Szabolcs