Isenbrand saga - Tizedik fejezet (regényrészlet)

Író: Baumgartner Ádám

Isenbrand saga - Tizedik fejezet – Fejvadászok - Kr. u. 452 - Nyárutó

Az alánok zúgó förgetegként vágtattak keresztül a frankok lakta vidéken. Három, zsindelypáncélba öltözött fivér, alacsony pusztai lovakon. Vérszagot fogott kopók voltak, testvérük gyilkosát űzték, egy szökött rabot, akinek fejéért a rómaiak igencsak szép summát ígértek. Bár idegen földön jártak, senki sem mert a kardokkal és íjakkal felfegyverkezett nomádok útjába állni. Hajszájuk Keserűvízbe vezette őket, egy jelentéktelen faluba, mely egy napi járóföldre feküdt Tricassium városától.

A faluhoz közeledve egyre többen és többen emlékeztek átutazóra: juhászok, vadászok, utazó kereskedők akárcsak a poros út mentén fekvő falvak lakói. A mogorva lovasok eleinte nem tudták, hogy a Gödörből megszökött három rab közül melyik végzett az erdőben elszundító öccsükkel. A nyomokat követve azonban kiderítették, hogy a szökés kitervelője, az Isenbrand nevű germán harcos tette.

A bajszos nomádok a gyilkos vérére szomjaztak. Szerencséjükre elég volt a szökött rab fejével megtérniük a prefektushoz. A bosszú és a vérdíj ezúttal kéz a kézben jártak.

A falu határába érve a legidősebb fivér megszólította öccseit.

– Öljetek meg mindenkit, aki gyanús. – hangja hideg volt, gyűlölettől fűtött. – A vérdíj bőven fedezi majd a wergildet. Legyetek óvatosak! – tette hozzá komoran. – A Gödörből eddig senkinek sem sikerült megszöknie. Nem akárkivel állunk szemben.

A két fiatalabb alán bólintott, majd bátyjukat követve belovagoltak a faluba.

Erősen tűzött a nap, a levegő alig mozdult. A Keserűvízt körülölelő földeken kövér búza érett, mégis, alig tucatnyi gyékénykalapos férfi és ugyanannyi, ereje teljében lévő nő aratta a termést. Az aratás hagyományosan a férfiak feladata volt, de a fiatalokkal a tavalyi háború végzett, az öregekkel pedig a hosszúra nyúlt tél, így az asszonyoknak is be kellett segíteniük, ha nem akartak télen éhen maradni. A férfiak hiába vetkőztek ingujjra, ruhájukat eláztatta az izzadtság, akárcsak a nőkét, akiknek testére rátapadt a vékony gyapjú. A legidősebb fivér visszafogta hátasát és alaposabban is megnézte ezeket a sovány, beesett arcú férfiakat, lányokat és asszonyokat. Valamennyien hasonló vonásokon osztoztak, annak a törzsnek a leszármazottai voltak, mely a római idők előtt uralta ezt a vidéket.

– Nem ők a mi embereink. – súgta oda öccseinek.

A falusiak abbahagyták a munkát és érdeklődve vették szemügyre a lovasokat. A csoport vezetője, egy nagyszakállú, kopaszodó férfi fél szemét hunyorítva közelebb lépett hozzájuk.

– Mi dolgotok Keserűvízben? – szólította meg a páncélosokat.

– Láttatok mostanában idegeneket? – felelt kérdéssel a kérdésre a legidősebb fivér.

– Hogyne, hármat is. – válaszolta a helyi, mire a fivérek elégedetten összenéztek. Itt vagytok előttem – fejezte be mondatát a férfi, mire az alánok mosolya tovatűnt.

Az aratók röhögésben törtek ki, nagyszakállú vezetőjük kihúzta magát és büszkén kidüllesztette a mellkasát. Íj húrja pendült, nyílvessző szisszent a levegőben és egyenesen a nagyszakállú mellébe csapódott. A férfi a szívéhez kapott, majd térdre zuhant. Halott volt, mire elvágódott a porban.

– Azt kérdeztem járt-e itt idegen? – kérdezte meg újfent az íjat markoló legidősebb fivér.

Az alán végignézett a falusiakon, csak egyikük állta a tekintetét, egy idősebb, szikár férfi, gyűlölettől csillogó szemekkel. Arcának bal felét mély forradás csúfította el, melyet alig fedett el arcszőrzete.

– Csak egy – felelte. – Három napja érkezett. A falu túlfelén tanyázik. Az özvegynek segít ételért cserébe.

– Megy ez, ha akarjátok – mosolyodott el az alán. – A wergildet kifizetjük, ahogy illik, de csak holnapután. – mondta, majd magára hagyta a falusiakat halottukkal. Fivérei szó nélkül követték.

Keserűvíz nem sokban különbözött a vidék többi falvától. A búza, árpa és rozsmezők gyűrűjében paticsházak emelkedtek, melyek között karámok álltak. A tavalyi hadjárat és a hosszúra nyúlt tél az állatállományt is megtizedelték. Csak fél tucat birka, két kecske és néhány kapirgáló tyúk maradt a településen. A falu két ökre lustán hevert egy féltető árnyékában. A főtéren egy nagy kondérban főtt a szegényes ragu. Azok a nők, akik nem voltak elég erősek az aratáshoz, vásznat szőttek, gyékénykosarakat fontak, a gyerekekkel játszottak és a ragura vigyáztak, nehogy férjeik, fiaik és lányaik éhen maradjanak a hosszú munkanap végén.

A fejvadászokat a csirkék vették észre először. A szárnyasok szétrebbentek, a falu kutyái veszett csaholásba kezdtek, a gyerekeket az asszonyoknak kellett felkapniuk a lovasok útjából. A nők közül néhányan szitkokat és átkokat mormoltak, mások együtt sírtak a rémült gyerekekkel. Az alánok keresztülvágtattak a Keserűvízen, lovukat csak az utolsó háznál fogták vissza. A magányosan álló, repedezett oldalú paticsházból egy idős, meggörnyedt hátú asszony lépett ki. Arcára megszámlálhatatlanul sok tél vésett mély ráncokat.

– Miben segíthetek, jó urak? – kérdezte vékonyka hangján, miközben vaksi szemeivel a jövevényeket igyekezett felmérni.

Egy rúgás, egy reccsenés. Az özvegy holtan rogyott össze. Az alánok fülelni kezdtek. A ház mögül baltacsattogás hallatszott. A legidősebb fivér megnógatta a lovát és a kunyhót megkerülve meglátta a keresett személyek egyikét. Az ingujjra vetkőzött germán szökevény épp a télire való gyújtóst aprított. Az aprófa készítéséhez egy franciskát használt. Oldalán már-már kard méretű hosszúkés lógott. Haját befonva viselte, szakállát rövidre nyírta. Látszott, hogy rabsága alatt sokat fogyott, de mozdulatai így is erőt sugároztak.

A középső testvér célra tartotta íját, de a legidősebb fivér megállította őt.

– Te vagy Isenbrand? – szólította meg a fát hasogatót.

A germán megdermedt, nem fordult meg, csak szeme sarkából mérte fel támadóit.

– Ki kérdezi és miért? – kérdezett vissza válasz helyett.

– Megölted a kisöcsénket! – szaladt ki a legfiatalabb fivérből, de a báty őt is visszaintette.

– Fejvadászok vagyunk, leendő gyilkosaid. – felelt meg a legidősebb fivér a germán kérdésére. – Tiberius prefektus kisebb vagyont fizet a fejedért, de téged ingyen is megölnénk.

– Nem ismertem az öcséteket. – felelte a baltás férfi. – És nincs dolgom veletek. – mondta, majd újabb rönköt tett a hasogatáshoz használt tuskóra.

– Utoljára kérdezem te vagy Isenbrand?! – a legidősebb fivér kezdte elveszíteni a türelmét. – Felelj, vagy meghalsz!

A germán megtorpant, majd féloldalasan elmosolyodott.

– Ha rajtad múlik így is-úgy is meghalok, nem? – kérdezte, miközben lélekben felkészült az összecsapásra. – Hogy a kérdésedre is megfeleljek: igen, én vagyok Isenbrand.

– Te féreg! – üvöltötte a középső fivér, majd megfeszítette íját és útnak eresztette nyílvesszőjét.

Bran nem várta meg, hogy hátba lőjék. Bal lábán támaszkodva megfordult és a nyílvessző elröppenésével egyidőben elhajította baltáját. A vashegyű nyíl a tuskóra helyezett rönkbe csapódott, a balta a középső fivér nyakába temetkezett. A harcos nem adott esélyt arra, hogy az alánok visszavághassanak. A középső fivérből még ki sem szállt a lélek ő már következő ellenfelére összpontosított.

– Ne! – szakadt ki kétségbeesetten a fiatalabb fivérből, de addigra Isenbrand már rajta volt.

Menet közben húzta elő harci kését, majd a lovashoz érve megragadta annak balját és a hónaljába döfött. A kés véresőt fakasztva szakadt ki a sebből.

– Ezért megfizetsz! – kiáltotta a legidősebb fivér, de a gazdátlanná lett lovak akadályozták a célzásban.

Bran meglapult, a következő lépését tervezgette amikor fémes koppanás hallatszott, a nyílvessző pedig céltalanul röppent el a levegőben. Az első koppanást egy újabb, tompább követte, azt pedig ismét egy fémes harmadik. Mikor Isenbrand kinézett a kistestű pusztai ló háta mögül megértette, hogy ezt a csatát nem neki kell befejeznie. Az utolsó alánt körbevették a falusiak. Míg a férfiak kaszákkal és gereblyékkel fegyverkeztek föl addig a lányok és asszonyok kövekkel töltötték meg szoknyáikat és kötényeiket. Kövek zápora hullott a fejvadászra. A legidősebb fivér lova felágaskodott, ekkor a sebhelyes arcú férfi kaszájával elmetszette az állat torkát. Az alán a földre zuhant, bal lába, mely lova élettelen teste alá szorult hangos reccsenéssel törött szilánkosra.

– Tartsd meg a wergildet. – lépett hozzá a sebhelyesarcú hogy befejezze, amit az asszonyok elkezdtek.

A kasza lesújtott, majd csönd támadt. A vér szaga súlyosan ülte meg a forró, nyári levegőt. Isenbrand letörölte, majd hüvelyébe lökte harci kését, végül a középső fivértől visszaszerezte baltáját is. Amikor felnézett, látta, hogy a falusiak immár őt méregették ellenségesen. A sebhelyesarcú kivált a tömegből és véres kaszájával Branhez lépett.

– Ketten meghaltak. El kell menned innét. – közölte tárgyilagosan.

Isenbrand kimérten bólintott.

– Úgysem maradtam volna már sokáig. El kell beszélgetnem azzal, aki a Gödörbe juttatott. – mondta sötéten, majd bal kezét beszélgetőpartnere jobb vállára tette. – Részvétem a halottaitok miatt. Az egyik az özvegy, ha jól sejtem, de ki a másik?

– Az öcsém. – felelte a sebhelyes, majd kitépte vállát a szorításából. – Neheztelek rád, de azzal, hogy elintéztél kettőt az alánok közül jó szolgálatot tettél a falunak. Mit kérsz fizetségül?

Bran megeresztett egy félmosolyt.

– Tőletek semmit. Az alánoktól azonban szükségem lenne valamire. – mondta, miközben hüvelykujját végig húzta baltája élén.

A sebhelyes elértette a célzást.

– Vidd a fejeket és vigyél magaddal az özvegy javaiból, amit szeretnél, de napnyugtára hagyd el a falut és többé ne térj ide vissza.

A falu újdonsült vezetője lezártnak tekintette a beszélgetést. Megfordult, indult volna, hogy eltemesse fivérét Isenbrand azonban utána szólt.

– Fosszátok ki és égessétek el a testeket. A kardokat és a páncélokat rejtsétek el és várjatok néhány hónapot, mielőtt eladjátok. A lóhús tápláló. – utalt az elhullott állatra. – A másik kettőből kiváló ekevonót nevelhettek.

A sebhelyes "köszönömfélét" mormogott. A falusiak megvárták, míg Bran begyűjtötte a fizetségét, majd a tanácsai szerint cselekedtek. Nagynyugtára két friss halom emelkedett a falu temetőjében és két máglya égett a főtéren: az egyikre a fivéreket vetették, a másikon lóhúst sütöttek, eleget ahhoz, hogy Keserűvíz apraja-nagyja napokig jóllakjon belőle. Isenbrand eddigre már messze járt, eljött az idő, hogy beteljesítse a bosszúját. A faluban csak néhány felszáradt vértócsa emlékeztetett arra, hogy ott járt, valamint a véres fejű balta, melyet a néhai özvegy tuskójába vágott.

Szerkesztett: Mészáros Szabolcs