Gyilkos Tó

Írta: Johhny Silver

– Nem jó hely ez a táborozásra, cimbora!

A tűz szikrát vetett, ahogy a szél lecsapott a hegyek felől. Judd eltaposta az összegyűjtött tűzifa mellé kipattanó parazsat, csak azután fordult a hívatlan vendég felé.

– Nekem épp megfelel.

A rongyos alak kilépett az árnyékből, és két lépést tett a tábortűz felé. Le sem vette a szemét a nyárson sülő nyúlról.

– Hannes gazda nem szereti, ha idegenek dézsmálják meg a vadat.

Judd végignézett a férfin. A bocskort vastagon sár borította, pedig napok óta nem volt eső. A nadrág vászna jobb napokat is látott, a kabáton pedig egyik folt érte a másikat. A mosdatlanság csípős szagát a sült illatán keresztül is érezni lehetett.

– Éhes vagy? – kérdezte Judd.

A férfi gyomra visszhangzóan megkordult, közben szaporán bólogatott.

– Mit szól Hannes gazda, ha eszel a vadból, amit a földjén ejtettem?

A széles arcon felsejlő vigyor egy másodperc alatt eltűnt az erdei ember arcáról. Hátranézett, amerről érkezett, aztán vállat vont.

– A gazda most úton van, és nem kell mindenről tudnia!

Fém csikordult fémen, ahogy Judd elővonta a kardját. A tenyérnyi széles pengén megcsillant a sápadt holdfény. A harcos léptei alatt döngött a föld.

– Ki van még veled? – állt meg két lépéssel a férfi előtt. A kard hegye a koszos alak állának feszült.

A szakállon keresztül is látszott, ahogy amaz hatalmasat nyelt.

– Egyedül vagyok, jóuram! Esküszöm a gyerekeim életére! – suttogta.

A kard nem mozdult.

– Sorold! – mondta Judd.

– Mit, jóuram? – nyúlt meg a férfi arca.

– A neveiket!

– Abal, Jazube, Haram, Torn.

A hangja megbicsaklott, ahogy megzörrent a bokor a háta mögött.

– Minden rendben, egyedül van!

Gavi állán pelyhes szakáll göndörödött, a hollószín haját sötét pánttal fogta össze a feje tetején. Az övében fenyegetően görbülő késpár lapult. A parittya egyik szárát a kisujjára tekerte, a másikat két ujjal tartotta.

– Meddig mentél el? – nézett le rá Judd.

– Talán kétszáz lépést nyugat felé, aztán elveszítettem a nyomait. Túl sűrű az erdő és a fák között rengeteg a köves rész.

Judd biccentett.

– Jelezz, ha valamit látsz! Én még kicsit beszélgetek a vendégünkkel!

Gavi elhúzta a száját és a nyúl felé nézett.

– Mindannyian éhesek vagyunk – csúsztatta a helyére a kardját Judd.

A fiú vállat vont, majd eltűnt a fák között.

– A fiad? – kérdezte az erdőlakó, ahogy utána nézett.

– Gyere! – Judd látszólag elengedte a füle mellett a kérdést. Lehuppant a kidőlt fára, majd leemelte a nyársat a villás ágakról. – Egyél, és mond el, miért nem jó ötlet itt táborozni!

A férfi körbenézett.

– Gonosz hely ez!

A harcos levágott egy darab húst és a szájába tömte.

– Ez már jó! – intett teli szájjal. – Na, gyere már közelebb! Hogy is hívnak?

– Alton, jó uram! – felelte a férfi, de csak azután mozdult, hogy Judd felé nyújtotta az egyik combot.

Judd felnevetett.

– Látsz itt háznyi sátrat, tele meleg szőnyegekkel, gőzölgő dézsával és benne pucér nőkkel, körülötte hajlongó mihaszna szolgákkal?

– Nem, uram!

– Akkor hagyd abba az urazást, Alton, mert felbőszítesz! Zsoldos vagyok, de szerintem ezt te pontosan tudod. Gavi pedig egy bátor kölyök, aki elvesztette az otthonát, és jobb híján velem tart az utamon.

Alton a törzs távolabbik végére ült le.

– A hegyek között nincs szükség katonákra. Az itt lakók egymás közt intézik a dolgaikat.

Judd a tűzbe dobta a lerágott csontot, felvett egy égő ágat és felállt. Öles léptekkel megindult, majd megállt az egyik fa alatt.

– Mint ezt itt? – emelte a magasba a fáklyát.

A halott üres szemgödrökkel ült a fa tövében. A tar koponyán sárgára aszalódott a bőr. A szétfoszló kabát alatt jól látszott, hogy a bal keze könyökből hiányzott.

Alton az Óvó Szarv jelét mutatta.

– Kérdeztelek! – dörrent Judd. – Illő lenne válaszolnod, ha már a tüzemhez ültél és az ételemet eszed!

Az erdei ember megremegett, ahogy a harcosra nézett.

– Ezt itt a Halál Erdeje. A fák között ősi démonok élnek. Lépre csalják az eltévedt utazót, aztán megölik, vagy a feneketlen tóba hajítják.

– Megnéztem. Ez itt egy öregember. Nincs rajta seb, a csonton lévő heg pedig azt mutatja, hogy a csonkolás nem a halála után történt! – fordult vissza Judd. – Ez csak egy szerencsétlen ember. Eltévedt, aztán megfagyott valamikor a télen, vagy rosszul lett, lefeküdt és meghalt. A rongyait elnézve senki nem akarta kirabolni. Nincs ebben semmi démoni.

– Akadnak, akik ide hozzák az öregeket, vagy az ördögszállta rokonaikat. Behozzák és magukra hagyják őket. Az erdő csendje elnyeli a kiáltásokat, ahogy a kövek a hazavezető nyomokat. A démonok pedig megszabadítják a családot a szenvedéstől.

A harcos visszahuppant a tűz mellé.

– Mit kapnak a démonok a piszkos munkáért?

Alton először nézett a szemébe.

– Azt hiszed, hazudok. Igaz?

Judd korgó gyomorral méregette a maradékot, majd rövid habozás után még egy darabot levágott magának.

– Éjjel, egyedül kódorogsz egy sötét erdőben, ami szerinted tele van veszélyes démonokkal. Ráadásul fegyvertelen vagy, és nemigen nézek ki belőled mágikus hatalmat. – Nagyot harapott a húsból. – Egy okot mondj, hogy ne csapjam le a fejed!

Alton a kabátujjával megtörölte a száját.

– Ismerem a hágóhoz vezető utat.

A harcos megrázta a fejét.

– Próbáld újra!

Az erdei ember felállt, a keskeny öböl felé indult, aztán pár lépés után megállt. A partra felfutó hullámok tetején fehér taraj csillant. Gavi előlépett a bokrok közül és megigazította a parittyát a kezében. A fekete tó felszínén a csillagok békésen himbálóztak a hullámok hátán. Alton hosszan nézte a vizet, mielőtt megfordult volna.

– A tóban egy szörny él. Elragad mindent, amit tud. Embert, állatot egyaránt.

Judd arcán gúnyos vigyor sejlett fel a szakáll alatt.

– Az erdei démonok után már meg sem lepődök.

Alton eltávolodott a parttól.

– Kereshetitek magatok a kiutat, de akkor itt haltok meg ebben az elátkozott völgyben. Nézd meg az öreget! Gondolod, hogy aki itt nőtt fel a hegyekben, nem talál élelmet? Szomjan halt, itt a víz közelében. Nem mert közelebb menni, mert ismerte a helyet. Inkább választotta a kínhalált a parton, mint hogy a fekete mélység legyen a sírja. Gyere, mond, mit látsz a fák tövében!

Judd megvakarta az állát, de nem mozdult.

– Láttuk a csontokat.

– Azt is tudod, milyen csontok ezek? – kérdezte Alton.

A harcos megmarkolta a kardját, de a férfi nem közelített, csak körbeintett.

– Ha láttad ezeket, akkor tudnod kell, hogy medve, farkas, és ló maradványok veszik körbe az öböl partját. A víz nappal is fekete, mert a halottak lelke nem nyughat, folyamatosan örvénylik, háborog a mélység és felkavarja az iszapot. Még senki nem menekült meg a Sikoltó elől. Igen, így hívják, mert a hegyek között is hallatszik, amikor az áldozata felsikít. Elég lenne lenyúlnod a vízbe, hogy tucatszám markolhass meglékelt koponyákat! De vajon bátor vagy-e ehhez? Szembe mersz szállni a tó urával?

– Judd, ne! – kiáltott Gavi, ahogy a társa megindult az öböl felé.

A harcos félrelökte az útjában álló férfit és két öles lépéssel belegázolt a vízbe. Csizmás lábával tapogatni kezdett az iszapban, aztán lehajolt, benyúlt a vízbe, aztán a felemelt tárgyat hozzávágta Altonhoz. A férfi hátratántorodott, és rémült kiáltással a fenekére esett.

– Nézd meg jól a koponyát! – állt meg fölötte Judd.

Az erdei ember óvatosan megfordította a fénylő tárgyat, és nagyot sóhajtott.

– Ez csak egy darab kő! – nézett le rá a harcos.

Alton kinyitotta a száját, de a zsoldos megrázta a fejét!

– Nem vagyok kíváncsi a mesédre! Viszont feltámadt az északi szél és amilyen szerencsénk van, esőt hoz a nyakunkba! Ideje lenne fedél alá húzódnunk! Valahonnan ide kerültél, úgyhogy, ha nem tudsz egy fogadót a közelben, akkor ma este te leszel a vendéglátónk! Na, lódulj!

A bezúduló szél végigsöpört az üres padok felett és felszította a parazsat a kandallóban.

– Ez a hely büdös! – fintorgott Gavi az ajtóban

– Viszont itt bent nem ázunk tovább! – tolta félre a fiút az útból Judd.

A zsoldos az egyik padra hajította az átázott köpenyét, azután a kandallóhoz lépett és a piszkavassal megkotorta a füstölgő fadarabokat. Szikrák pattogtak mindenfelé, ahogy a halvány izzás erőre kapott, majd egy ujjnyi lángnyelv kezdett mohón éledezni. Judd fülsértő csikorgással közelebb húzott egy parázstartót a tűzhöz. Kiborította a hamut a kandalló mellé, aztán háncsot és ágakat dobált a háromlábú edénybe. Fogóval kiemelt egy izzó fadarabot a tűzből és a tartóba dobta.

– Te mit csinálsz itt? – szólalt meg egy hang a sötétben.

Judd nagyot fújt a parázsra, mire a háncs lángra kapott. Az árnyak táncot jártak a falon, ahogy a maréknyi ágba belekapott kapott a tűz.

– Meleget és fényt – nézett a félhomályban álldogáló férfira a zsoldos. – Keríthetnél valami ételt meg italt is nekünk, ha már felkeltél!

– Kik vagytok?

Judd kibújt a láncingből és a köpenye mellé hajította. Lecsatolta a fegyverövét, a kardot az asztalnak támasztotta. Kihúzta a padot, aztán lehuppant az asztal mellé. Csillogó pénzdarabot tett maga elé.

– Szerinted?

A fogadós lámpást akasztott le a szögről, egy izzó ággal meggyújtotta a kanócot, aztán eltűnt a lengőajtó mögött.

– Hideg és ijesztő ez a hely! – dobta le a nyeregtáskát Gavi az asztal mellé.

– A világ nagyobbik fele hideg és ijesztő. Mondtam neked indulás előtt, nem az, amihez szoktál. Messze magunk mögött hagytuk a délvidéket. Erre nincsenek illatos kertek, kellemes éjszakák, énekelve alkudozó kereskedők, marcona kalózok.

– Sem fúriák! – vágott közbe a fiú.

Judd elfordult és megkotorta a tüzet.

– Gondolsz még rá? – huppant le Gavi a szemközti padra.

A zsoldos megpördült, szeme villámot szórt.

– Arra, amikor egy barlangban lakó dilis varázsló megidézett egy pokolbeli szörnyet és engem akart felszolgálni fő fogásnak, de végül egy fúriának köszönhetjük, hogy életben maradtunk? Nem. Eszembe sem jut!

– Alekto – kezdte a fiú, ám Judd neki szegezte az ujját.

– Megbeszéltük már, hogy nem hozod fel többet előttem ezt a nevet! Te egy szép női testre emlékszel, meg a mosolyára, én meg szárnyára, a korbácsára, meg a barlangból kiszűrődő hangokra! Szerinted mit műveltek Siddiq-kel? Kicsit megpaskolták a fenekét, aztán mindenki ment tovább a dolgára?

– Jobb lett volna, ha életben hagyja? Azok után, amit művelt?

– Elég lett volna, ha megvárja, amíg letolom a vasat a mágus torkán.

– Az istenek őt küldték, hogy bosszút álljon, nem téged.

A férfi nagyot fújt.

– Istenek? Egy frászt! Miatta kerültünk oda, és kis híján ott vesztünk. Legközelebb beszélje meg az istenekkel, hogy hagyjanak ki a hajótörésből, a cápákból, meg a démonokból.

– Aleko megvédett minket.

– Bocsáss meg nekem, de el voltam foglalva azzal, hogy életben maradjak, így minden részletre nem emlékszem!

– Hideg sült, hagyma és kenyér. Így hajnalban gondolom, megfelel – állt meg az asztal mellett a fogadós. – Zavarok?

Judd kivette a fogadós kezéből a tálat.

– A sörrel ne spórolj! Jobb, ha mindjárt két korsóval hozol! Aztán kellene egy szoba is, ahol megalhatunk!

– Minden szobám üres. Hetek óta nem járt nálunk senki. Az emeleten bármelyiket választhatja. A fiú meg talál helyet az istállóban.

– Ha üresek a szobák, akkor a barátom saját szobában fog aludni – jelentette ki Judd. – Te meg, ha itt végeztél, nézz utána a lovainknak! A ménnel vigyázz, nem szereti az idegeneket. Ha mögé kerülsz, a bordáid bánhatják! Aztán ne mondd, hogy nem szóltam!

A fogadós kinyitotta a száját, de Judd tekintetét látva, inkább szótlanul sarkon fordult.

– Ezt a témát pedig befejeztük, Gavi! – húzta elő a kését a férfi, vágott egy darab húst és a fiú tányérjára tette. – A vihart kihúzzuk itt, aztán megkeressük a keleti hágót. Az első nagyobb Erdan kereskedőváros két, legfeljebb három nap lovaglásra lehet. Ott találunk majd karavánt, amivel tovább jutunk nyugat felé. Gonwah városa már nincs messze.

Gavi nem nyúlt a tányérhoz.

– Ezt már hallottam ezerszer. Tényleg azt hiszed, hogy a Fehér herceg várni fogja a pillanatot, amikor a kis kovácsfiú hazatér? Mikor is jártál Gonwahban utoljára? Amikor még meg sem születtem? Nem is emlékszik rád, de ha mégis, egy hőst vár haza, nem pedig egy zsoldost!

Judd az asztalra csapott.

– Ennyi volt, nagyokos! Ne hozz ki a béketűrésemből! Ha nem tudod befogni a szádat, akkor inkább hagyj magamra!

Gavi hátratolta a padot, árnyalatnyit meghajolt Judd felé, aztán eltűnt az emeletre vezető feljáróban. Judd maga elé húzta a tányért levágott egy darab húst, tört egy falat kenyeret és szájába tömte.

– Fogadós! Hol marad a söröm?

Judd ujjai ráfonódtak a kard fekete markolatára, és lassan előhúzta a pengét. Lélegzet visszafojtva figyelte, ahogy a deszkák közül kötélszerű indák kúsznak fel az ágyra, átölelik az emberi alakra formált szalmazsákot, majd hangtalanul kinyílik a csapóajtó, és a csalogatóan puha fekhely eltűnik a padló alatt. Lassan felállt a sarokból, fegyverrel a kézben közelebb lopakodott a padlóban tátongó nyíláshoz. Lenézett a sötétségbe, ám hiába meresztette a szemét, semmit sem látott. Odalentről előbb szörcsögő zihálás hallatszott, majd egy vinnyogó hang után egy csattanás. Vaskos kar jelent meg a csapóajtó szélén, amit két másik követett a túloldalon. Formátlan tömeg emelkedett fel a szobába, közben mind újabb karok tapogatóztak mindenfelé. Judd kis híján kiköpött, ahogy a levegőben terjengő rothadó bűz megcsapta az orrát, de időben észbe kapott. Mozdulatlanná dermedve méregette a lyukból feltüremkedő lényt. A deszkákon kutató karok és az ökölnyi, fénylő szem láttán megborzongott.

A kalózok között töltött idő alatt hallott meséket a tenger mélyéről felkúszó hajónyi krakenekről, melyek elkapták és a vízbe rántották az óvatlan tengerészt. A történetnek minden kikötőben megvolt a sajátos változata. Volt, ahol halászcsónakok, máshol hadihajók eltűnéséért tették felelőssé a vízi teremtményt, de akadtak városok, amik falakat építettek a vízpartra, hogy megvédjék lakóikat a sekélyben az első házsorig felkúszó ragadozótól. Judd jót nevetett a rémtörténeteken. Elég volt eltávolodni néhány órányit a tengerparttól ahhoz, és a vízi rém helyét sárkányok, rablók és mágikus szörnyek vegyék át. Rég megtanulta, hogy hideg acéllal a kézben ritkán akadt félnivalója, az ijesztgetés mögött pedig nemegyszer hátsó szándéka volt a mesélőnek.

A szobába türemkedő lény láttán Alton szavai jutottak eszébe a tó gyilkos lakójáról. Nagyot hibázott, amikor hagyta elszökni a férfit, aki minden bizonnyal többet tudhatott annál, mint amit elárult. Az erdei ember látszólag találomra választott utat a fák között, közben gondosan tartotta a távolságot a fekete víztől, a fák mögött felbukkanó épület láttán viszont olyan arcot vágott, mint aki nem tudja, hova keveredett. Gavi előrement, felderíteni az környéket, Alton pedig kihasználva a pillanatot, eltűnt a bokrok között. Judd káromkodva vágott utána egy követ, ám a lovakat nem hagyhatta magára a viharban.

A harcos az első pillanattól tisztában volt azzal, hogy nem véletlenül kerültek a fogadóhoz, ezért éberen figyelte a tulajdonos minden mozdulatát. A furán ízesített sült hús, és a kovásztalan kenyér mellé kihozott két korsó erős sör nagy részét sikerült kiöntenie a kandalló mellett kiöntött hamuba, de így sem sokat kellett rájátszania, amikor rogyadozó lábakkal felkapaszkodott az emeletre. A fogadós a lépcső aljából figyelte, ahogy részeg vigyorral az arcán húzta be maga mögött a vasalt ajtót. Valahol a lelke mélyén bízott abban, hogy téved Altonnal és a tulajdonossal kapcsolatban, ám ahogy kattant mögötte a zár, már biztos lehetett benne, hogy csapdába sétált. Vigyázva lenyomta a kilincset, de a vastag ajtó meg sem moccant. Gavi nem segíthetett, csak remélni tudta, hogy az elmúlt hónapok alatt tanultakat akkor is használja, amikor látszólag biztonságban térhet nyugovóra.

Judd két órán át lapult a sarokban, kíváncsian várta, honnan érkezik majd az éjszakai látogatója. Először a szalmazsákon üldögélt, de túl sokszor érezte, hogy elbóbiskol, így odébb rúgta és a padlóra telepedett le. Jócskán elmúlt éjfél, amikor a bedeszkázott ablak résein megnyikordult a szoba alatt a padló. A fogadósra számított, esetleg Altonnal együtt, ám az óriási polip felbukkanása meglepte.

A csápok mind közelebb jártak hozzá, így Judd lassan hátrálni kezdett a sarok felé. A padló nyikordulására nekilendülő kar alig vétette el a férfit, aki gondolkodás nélkül lecsapott. A polip csonkolt tapogatója a lába előtt vergődött, ám nem volt idő bámészkodni. A kardjára tekeredő csáp a csapóajtó felé rántotta, ezért elengedte a markolatot, mielőtt a karja is fogságba esett volna. Az övébe nyúlt, kikapott egyet az owazi mágustól ellopott golyók közül és a földhöz vágta.

Villámcsapás kékes fénye töltötte be a szobát, éles árnyékot vetve a falakra. A polip összerándult, a karok visszahúzódtak és megismétlődött a korábban hallott vinnyogó hang. Judd újabb gömböt emelt a feje fölé, készen rá, hogy a támadójához vágja, de az rongydarabként elernyedve lecsúszott a lyukban. Víz csapott fel, ahogy a súlyos test becsapódott, a férfi arcába bűzös permet fröccsent. Emberi kiáltás hallatszott lentről, majd vas csikordult kövön.

Judd a kardja után nézett, de nem látta sehol. Sietve átlépett a szalmazsák halmán, felvette a falnak támasztott kerek pajzsot, a baljára csúsztatta, majd a nyeregtáska oldaláról egy görbe tőrt húzott elő. A harcos az ajtó mellé húzódott, amikor csizmás lábak dobogása verte fel az éjszaka csendjét. Judd izmai rugóként feszültek, ahogy az ajtó előtt megtorpantak a léptek. Kivárt, amíg kattant a zár és megmozdult a kilincs, majd lecsapott.

Szikraeső röppent szerte, ahogy pajzzsal a falhoz vágta fáklyát tartó kezet. A jobbját villámcsapásként érte a botütés, kis híján elejtette a tőrt. Egy férfi foghíjas vicsora tűnt fel a fényben, újabb csapásra emelte a gonoszan vasalt botot, ám Judd megelőzte és előre lépve az arcába fejelt. Csont reccsent, a támadó pedig ordítva hátrált. A harcos kivédett egy oldalról érkező késszúrást, aztán nyakon döfte a fáklyás embert, aki elkerekedett szemmel kapott a torkához. Habos vér spriccelt szét a sebesült ujjai közül. Száját néma kiáltásra nyitotta, de csak egy elhaló gurgulázásra futotta. Judd oldalra lépett a saját vérében fuldokló alak elől. A kegyelemdöfést becsületes harcban kellett kiérdemelni.

A törött orrú férfi vért köpött Judd felé, a vasbottal pedig a védtelen oldalát támadta. A harcos kifordult a bot elől, a pajzzsal pedig mellbe taszította a támadóját, aztán a térdébe rúgott. A csont reccsenését elnyomta az állatias ordítás, ami az egész ház számára kétségtelenné tette, hogy nem adja könnyen az életét. A harcos odébb rúgta a vasalt botor a törött lábát szorongató férfi keze ügyéből.

– Kik vagytok? – markolt bele a fájdalomtól vergődő férfi hajába.

A válasz helyett mocskos ujjak kaptak a szeme felé. Judd lesöpörte magáról a kezet, aztán a tőr markolatával lecsapott.

A harcos kilépett a folyosóra és végignézett az ivón. A kandallóban parázsló tűz fényében üresnek tűnt a helyiség. Sem a fogadós nem került elő, sem újabb támadó nem tűnt fel a küzdelem alatt. Visszanézett a fal tövében ülőre, de a férfi már halott volt. Felvette a vérben sistergő fáklyát, ráfújt, aztán Gavi ajtajához lépett. Az ajtó hang nélkül nyílt. Rosszat sejtve kitárta az ajtót és maga elé tartotta a fáklyát. Az ágy használtnak tűnt, viszont legalább a helyén állt. Vért, vagy dulakodás nyomát nem látta sehol.

– Azért jól jött volna egy kis segítség! – mondta Judd.

Gavi kilépett a fénybe. Az ujjai elfehéredtek, ahogy a tőrt szorította.

– A rejtőzködés jelét mutattad.

Judd legyintett.

– Legalább figyeltél.

Gavi felkapta a nyeregtáskát és kifelé indult.

– Azt hagyd csak ott.

– Elmegyünk, nem? – kérdezte a fiú.

– Még nem végeztünk – mordult Judd.

Gavi szeme elkerekedett.

– Itt akarsz meghalni?

A harcos kivette Gavi kezéből a csomagot, és visszahajította a szobába.

– Az egyik hely pont olyan jó a halálra, mint másik.

– Ugye most ugratsz?

Judd körbeintett.

– Alton idecsalt minket, ahol megpróbáltak megölni. Biztosra veheted, hogy jártak már előttünk mások, akik nem voltak ennyire szerencsések. Gondolj bele, mi történik azokkal, akik utánunk érkeznek!

Gavi szeme alatt rángani kezdett az ideg.

– Nem a mi dolgunk mindenhol rendet teremteni.

Judd megragadta a fiú ruháját

– Elég mocskot láttam már ahhoz, hogy ne érdekeljen, mi lesz másokkal, de te tudnál nyugodtan élni a tudattal, hogy tehettél volna valamit az ellen, hogy ártatlanok vérét vegyék néhány ezüst miatt? Nyitva hagynál egy halálos csapdát másoknak, hogy aztán apák, fiúk és fivérek vesszenek oda álmukban, anyák, feleségek és gyerekek pusztuljanak éhen? Nem ilyennek ismertelek. Lehet, hogy tévedtem?

Gavi kiszabadította magát a fogásból.

– Nem tudjuk, miért történik ez itt! Nem ismerjük ezeket az embereket, sem az indítékaikat!

– Akkor ideje utána nézni!

Gavi megadóan sóhajtott, majd követte a harcost. A folyosón megtorpant.

– Ennyit az elveszett férfiakról és az éhező asszonyokról – mutatott a halott felé.

Judd megrántotta a vállát.

– Majd azután beszélj, ha láttad azt, amit én!

– Ezt már hallottam néhányszor.

A harcos elengedte a füle mellett a fiú szemrehányó kijelentését. Megragadta az ájult férfi karját, bevonszolta a szobájába, aztán rázárta az ajtót.

– Most mi van? – nézett Gavira. – Ismered a szabályt! Csak egy bolond hagy maga mögött ellenséget!

A fal mellé húzódva lesietett a lépcsőn, majd szótlanul átvágott a kihalt konyhán. A pinceajtón nem látott zárat, de a biztonság kedvéért azért kitámasztotta, a fáklyát pedig eloldotta, mielőtt lefelé indult volna a nyirkos lépcsőn.

– A parittyának itt nem veszed hasznát! – adta át a pajzsot Judd Gavinak. – Maradj a fal mellett, és védd az oldalam. Megpróbálom megkeresni a kardom.

A fiú kérdőn felvonta a szemöldökét.

– Ne most! – vágta rá Judd.

– Ismerős ez a bűz – jegyezte meg néhány lépcső alján a fiú. – Döglött halra emlékeztet.

– Egy krakent rejtegetnek lent.

Gavi megtorpant.

– Megőrültél.

Judd óvatosan kilesett a sarkon.

– Amennyire látni lehet, egy nagy medence van középen. Próbáld elkerülni!

A sötétben fémes csattanás visszhangzott, majd halvány fény gyúlt a közelben. Gavi a falhoz lapult.

– Nem csak a krakened van itt!

Judd nagy levegőt vett, ahogy harcra készen belépett a pincébe. Gavi egy pillanattal később követte, és kis híján feldöntötte a megtorpanó harcost. A pince nagy részét egy széles kőasztal foglalta el, körülötte mészkőből faragott padok álltak. A boltozatos falon durván faragott alakok sorakoztak a fényben. Az egybefonódó testek és végtagok kavalkádjában először a hegy vadjait lehetett felfedezni, ám ahogy a történet haladt előre, többször is felbukkantak harcoló emberalakok is. A mindent körbefonó hatalmas kar az elnagyolt ábrázolás ellenére egyértelművé tette az összecsapások kimenetelét.

Judd megborzongott, ahogy a sima vizű medencére pillantott. Érezte, hogy valami lapul a mélyben, ám a lágyan hullámzó felszín olajosan csillogott, a visszavert fény pedig lehetetlenné tette, hogy bármit megláthasson. A szemlélődést az asztalfőről felemelkedő alak zavarta meg, aki csoszogó léptekkel kilépett a parázstartóban lobogó tűz vakító fényköréből.

– Kiálltad a próbát, harcos! Légy hát üdvözölve!

Judd intett Gavinak, aki becsukta a feljárót lezáró rácsot.

– Miféle hely ez? – kérdezte a harcos.

Alton kinyújtotta a kezét, a sötétből előlépő fogadós pedig egy ékkövekkel kirakott kupát adott a kezébe a gazdagon terített asztalról, aztán visszahúzódott a parázstartó mögötti árnyékba. A mocskos rongyokba bugyolált férfi maga mellé öntött egy kortynyit a vérvörös italból mielőtt belekortyolt volna.

– Ez a barlang az otthona Nagy Shogga tisztelőinek – nyújtotta Judd felé az italt.

Judd végignézett a medencén, majd a mennyezetre pillantott.

– Ha jól sejtem, már találkoztam ezzel a Shoggaval.

Alton követte a tekintetét.

– A Nagy Shogga jobb szereti a sötétséget, ám nagylelkűen visszahúzódott, hogy beszélhessünk.

A harcos gerince mentén borzongás futott végig. Ahogy oldalra sandított, egy villanásnyi időre úgy tűnt, mintha a férfiökölnyi szem bámulta volna a felszín alól, aztán egy hullám elmosta a jelenést.

– Egyszóval ott lapul a medencében.

Az aranykupa haragosan koppant az asztalon.

– Beszélj róla tisztelettel! A lételeme a víz, mégis hatalma van a szárazföldön is.

Judd a faragások felé intett.

– Látom, a kedveli a halált, de vajon meg fogja menteni az életed?

Alton a görbe pengére nézett.

– Megölnél, csak mert ide hoztalak?

A harcos ujjai megfeszültek a tőrön.

– Csapdába csaltál.

– Túlélted.

– Ezt vegyem bocsánatkérésnek?

– Nincs miért bocsánatot kérnem! – felelte Alton. – Idefent, a hegyek között más az élet, mint amit máshol láthattál.

– Azt hiszed ennyivel elintézheted? – horkant fel Judd. – Azt hiszed, csak mert nektek más jutott a világból, rögtön megbocsátható minden tettetek? El sem tudod képzelni, mi mindent láttam már! Neked csak a karmok, a kövek és a hideg acél jelenti a halált, mert még soha nem jártál a hegyeken túl. Én éltem az elfajzott pusztai népek vadászsámánjainak táborában, éreztem a sivatagi éjszaka fagyos leheletét az elyori fejvadászok üldözése során, megküzdöttem a déli tenger féktelen tombolásával. Vadásztam emberre, állatra és szörnyekre, miközben tucatnyian vadásztak rám. Éheztem, szomjaztam, véres csatákat vívtam idegenekért, amiből semmi hasznom nem származott. Ordítottam minden alkalommal, amikor jóravaló emberek hullottak el mellettem egészen ostoba okokból. Megtanultam, milyen sebet ütnek a fegyverek, ahogy azt is, hogy milyen gonoszságra képesek a mágia nevében. Higgy nekem, amikor azt mondom, hogy van rosszabb a hegyeknél, és rosszabb a halálnál!

– Ugyan mi lehet az?

Judd megvárta, míg elül a visszhang, aztán Alton dühösen villanó szemébe nézett.

– Amikor szűkölve kívánnád a megváltó csapást, ám a bűneidért halál helyett életre ítél a leggonoszabb bíró, akit el tudsz képzelni.

Alton összerándult, mint akit megütöttek.

– Démon! – kiáltott, majd felugrott az asztal mögül, és az Óvó Szarv jelét mutatta.

A fogadós kilépett az árnyékból, a kezében egy rozsdás fejű lándzsát szorongatott. Judd felkacagott, széttárta karját.

– Megpróbáltál leitatni, a krakeneddel a mélybe rántani, de nem sikerült. A két társad dicstelenül halt az ajtóm előtt. Jól gondold meg, mit akarsz tenni azzal a vasdarabbal!

A fegyver hegye alig láthatóan megrezzent, a fogadós azonban elszántan állta a harcos pillantását. Alton közben felocsúdott az első meglepetéséből, oldalt lépett és torokhangon kántálva csapkodni kezdte a medence vizét. A mélyből buborékok törtek a felszínre, a vízszint fél könyöknyit emelkedett. Egy tapogató kar jelent meg a kövezeten, egy másik pedig óvatosan megérintette a hívó karját. Alton arca megrándult az érintéstől, mégis folytatta a kántálást.

Judd felmérte a távot és éppen nekirugaszkodott volna, hogy átvesse magát az asztalon, amikor szisszent mögötte Gavi parittyája, Alton pedig felordított. Vér borította el a férfi arcát, aki négykézlábra ereszkedett, nyöszörögve a fájdalomtól. A kraken tapogató karja megdermedt a levegőben, aztán végigsimította a padlót, ahova a sebesült vére fröccsent. Alton megpróbált talpra vergődni, ám a következő lövedéktől hátratántorodott, majd nagy csobbanással a medencébe zuhant.

Judd még látta a szilárd talaj után kapkodó kezet, amit a rátekeredő tapogató a mélybe ránt, aztán kénytelen volt a figyelmét a fogadósnak szentelni, aki az oldalának támasztott lándzsával ordítva rohamra indult. A harcos kitért a döfés útjából, nagyot taszított az ellenfelén, majd ahogy az a falnak esett, mögé lépett, combon rúgta. A csont reccsenése az ordításon keresztül is jól hallható volt. A fogadós fájdalmas vicsorral támaszkodott a falnak, és emelte maga elé a fegyverét.

– Ezen a helyen te nem győzhetsz! – sziszegte.

– Nekem az is elég, ha megöllek – felelt Judd

A fogadós elhajította a lándzsát, majd feltépte az ingét és csupasz mellkasát mutatta a harcos felé.

– Engem megölhetsz, de a mélység ura elől nincs menekvés!

Judd a kard hegyét a férfi torkához érintette.

– Azt hiszed különb vagy nálunk? – emelte fel az állát a fogadós. –A Nagy Shogga a szemedbe nézett odafent, és meglátta a csupasz lelked. Tudja, miket tettél a múltban, ahogy azt is, mit fogsz tenni a jövőben. Halál jár a nyomodban, bármerre jársz! Fogadd őt az istenednek és megváltást nyersz, vagy tagadd meg, ha nem akarod viszontlátni a szeretteidet.

Judd kíváncsian oldalra billentette a fejét.

– A Nagy Shogga bölcsessége emlékeztet engem valakire.

– Judd, ne! – lépett közelebb Gavi, de a harcos intése megállította.

– Siddiqnek hívták az illetőt. Nagy mágusnak tartotta magát, pedig igazából nem volt más csak egy ostoba kuruzsló, aki méltányos áron jutott hozzá ősi tanokhoz. A sok okos gondolatból leszűrte azt a hibás következtetést, hogy ha leegyszerűsíti a választási lehetőségeket életre vagy halálra, akkor mindenki könnyebben találja meg a helyes utat.

– Érdekes gondolat – csusszant feljebb a fal mellett a fogadós.

– Egyetértek – biccentett Judd.

– Mivel múlt időben beszélsz róla, ezek szerint már nem él.

– Sajnos a talált bölcsesség ritkán biztosítja a mindennapok túléléséhez szükséges tisztánlátást.

– Szomorú dolog, ha nagyra hivatott elméket földhözragadt eszmék elbuktatják.

Judd leguggolt és a férfi szemébe nézett.

– Látom, nem érted. Ezek az elmék szinte mindig elkövetnek valami súlyos hibát.

A fogadós állta a fürkésző tekintetet.

– A Nagy Shogga bölcsessége évszázadok óta töretlen, ereje pedig minden áldozattal egyre csak nő.

– Látod, ebben nem kételkedem.

A harcos felállt, az asztalhoz lépett.

– A szánalmas vacsoránkhoz képest ez egy királyi asztal. Arany mindenütt. Nem gondolná az ember, hogy itt a hegyek között ilyennel találkozik.

Egy villát döfött a díszes tálon kirakott húsok közé, megszagolta, majd a medencébe hajította.

– Szépen felhizlaltátok ezt a dögöt – mondta, miközben körbesétált. – A baj csak annyi, hogy miután elnémult az erdő, odaadtátok neki a saját népetekből a betegeket és gyengéket, végül jobb híján vadászni kezdtetek az átutazókra is, mielőtt titeket falt volna fel. Jól gondolom?

A fogadós szája vértelen vonallá préselődött. Nézte, ahogy Judd tovább lép. A harcos felemelte a legközelebbi kupát, beleszagolt, és egy lendülettel a falhoz vágta. A behorpadt kehely csilingelve gurult végig a kövön, vörös nyomot hagyva maga után.

Judd két lépéssel a fogadós mellett termett. Az ing nagyot reccsent, ahogy a vállánál fogva felrántotta.

– Hús és vér! – visszhangzott a falak között.

Nagyot taszított az amúgy is kifordult lábú alakon, aztán talpra rántotta.

– Áruld el nekem, hány álmában megfojtott utazó csontváza hever a medence alján?

A fogadós remegve felelt.

– Senki nem ártatlan ezen a világon!

Judd hagyta, hogy a férfi visszacsússzon a fal tövébe. Fél lépést hátrált, nagy levegőt vett, a düh eltűnt a tekintetéből.

– Ki vagy te?

A szavak súlyos kőként zuhantak a csendbe.

– Ugye neked is hazudott arról, hogy kicsoda ő valójában és honnan származik? – nézett Gavira a fogadós.

– Mi ez az egész? – lépett közelebb fiú.

– Maradj ki ebből! – csattant Judd.

Judd a veszély jelét mutatta Gavinak, aki értetlen arcot vágott, mégis megmarkolta a fegyverét.

– Érzed ezt a bűzt, fiú? – fordult a fiú felé a fogadós, és választ sem várva folytatta. – Ez a félelem bűze, amit csak bűnösök közelében érezhetsz ilyen töményen. Nézz az emberre, akit a barátodnak hiszel!

Gavi ösztönösen engedelmeskedett a felszólításnak. Judd halántékán lüktetni kezdett egy ér, ujjai elfehéredtek, ahogy megszorította a tőr markolatát.

– Látod, mennyire fél attól, hogy kiderül, ki ő valójában! – nevetett fel a fogadós. – Majd én elmondom, ha már ő gyáva ehhez! Egy elítélt gyilkos áll előtted, aki a múltja elől próbál elszökni, pedig már régen tudja, hogy hiába az elesettek védelmezője, úgysem létezik a számára kegyelem.

Judd a tőrt előre szegezve nekilendült, hogy a fogadósba fojtsa a mérgező szavakat, ám Gavi egy másodperccel megelőzte. A sebesült férfi hitetlenkedő arccal nézett fel, ahogy a lecsapó pajzs összezúzta torkát, majd szavak helyett levegő után kapkodva dőlt a földre. Hasra fordult, és karmokként görbült ujjakon a medence felé vonszolta magát. Az útját vér és bűzlő ürülékcsík szegélyezte. Judd megrökönyödötten méregette Gavit.

– Meséltem apámról, igaz? – kérdezte a fiú a harcos szemébe nézve. – Amikor részeg volt, vert minket, közben pedig folyamatosan káromkodott. Legtöbbször anyámat ócsárolta, vagy engem hordott el mindennek, azonban voltak pillanatok, amikor valami idegen nyelven ordított, miközben az öklét az ég felé rázta. Egyszer teljesen elborult. Elkapott, kést szorított a torkomnak. Biztos voltam benne, hogy megöl, csak nem értettem, miért, de gondolkodni nem volt időm rajta, mert elájultam. Amikor magamhoz tértem, a szomszédok térdeltek fölöttem. Anyám egy karóval agyonverte az apámat, aztán lelépett az őrök elől. Annyit mondott búcsúzóul, hogy ezen a világon csak a csecsemők ártatlanok, nekik viszont a szüleik bűnéért kell vezekelni. Soha nem hittem neki, most viszont ugyanezt hallottam egy idegen szájából.

A harcos eltette a kardot.

– Mit akarsz hallani?

Gavi megrázta a fejét.

– Azt, hogy eltűnünk végre innen!

A harcos a medence felé intett.

– Még dolgunk van!

A fiú válla megroggyant.

– Kérlek, most az egyszer hallgass rám!

Judd sarkon fordult, a nyöszörgő fogadós mellé lépett, megragadta a ruháját és a medence széléhez húzta.

– A lándzsát! – parancsolta.

Gavi először nem mozdult, azonban a fekete vízből előkúszó kar láttán végül szó nélkül átnyújtotta a harcosnak a fegyvert. Judd gyorsan a parázstartó izzó fái közé dugta a levél alakú pengét, majd ahogy a holttest megmozdult, két lépéssel mellette termett és a lendületből döfött. Gőz szisszent a fekete víz felszínén. Vaskos karok csaptak a kínzójuk felé, aki teljes súlyát beleadva tartotta a fegyvert, amíg a felbukkanó test lendülete hanyatt döntötte.

– Ne engedd elmenni! – kiáltotta oda Gavinak, közben a köveken csúszkálva próbált talpra vergődni.

Gavi előbb Judd felé mozdult, aztán az asztalhoz ugrott és dobálni kezdte az ételt a vízbe. Judd először dühösen nézett rá, aztán felcsillant a szeme.

– A partra is szórj belőle!

A fekete víz kavarogni kezdett, a hullámok átcsaptak a medence szélén, és az étel után tapogató karok egyikében felbukkant Alton élettelen teste. Az erdei ember koponyája émelyítő reccsenéssel csapódott a köveknek, vér és csontdarabok terítették be a medence szélét. A karok között megjelent a lándzsa is, a kőris nyél hangosan csattant a parton. Judd kirántotta a sebből a fegyvert, majd azzal a lendülettel a Nagy Shogga tátott szájába döfte. A pincét betöltötte a sivító ordítás és a víz locsogása. A lándzsanyél kettéroppant és eltűnt a vízben. Gavi még elugrott a felcsapó hullám elől, Judd azonban már csuromvizesen hőkölt vissza a felé csapó karok elől. A fekete test a víz fölé emelkedett, aztán félig a partra húzta fel magát. Judd belevágott a közeledő karba, majd a vértől félig vakon rohamra indult. A fegyvere tövig merült a puha testbe, ami csúszni kezdett vissza a felkavart medencébe. A harcos csavart egyet a pengén, lebukott egy csapás elől, és másodszorra a szemet célozta meg. A kraken hangja fájdalmas magasságba emelkedett, majd váratlanul elhallgatott.

Judd belerúgott a mozdulatlan testbe.

– Ennek vége!

A kraken csúszni kezdett a víz felé, aztán az egyik ernyedt kar előre csapott. Judd felhorkant, ahogy a bokájánál fogva elrántották, elejtette a fegyverét és Gavi felé kapott.

– Fogj meg! – kiáltott, miközben egy újabb kar a torkára tekeredett és belé fojtotta a szót.

A fiú dermedten állt, nézte, ahogy a harcos nagy csobbanással eltűnik a vízben.

– Most már mehetünk? – kérdezte Gavi, miközben megveregette az idegesen topogó ló nyakát.

Judd a mereven bámulta a fogadó falait nyaldosó lángokat. A tűz haragosan ropogva emésztette el a tető maradékát és a szakadó eső sem tudott enyhíteni a tombolásán. Az istállóból már csak parázsló kupac maradt, amiből sziszegő gőzpamacsok törtek fel. A hegyek felől lecsapó szél megremegtette a fákat és hullámokat korbácsolt a tó felszínén, az épületből pedig izzó zsarátnokokat repített szerteszét, amik aztán kihunytak abban a pillanatban, ahogy földet értek.

A harcos letörölte az arcáról a fekete pernyével kevert cseppeket, majd felszisszent, ahogy hozzáért a torkát eltakaró hevenyészett kötéshez. Megköszörülte a torkát, ám a hangja elcsuklott az erőlködéstől. A sarkát finoman a harci mén oldalához érintette, mire az engedelmesen közelebb oldalazott a másik lovashoz. Hangja kis híján beleveszett az eső locsogásába.

– Köszönöm!

Gavi lerázta a súlyos kezet.

– Mit köszönsz?

Judd a felgyújtott épület felé intett.

– Nem hagytál cserben.

A fiú megrántotta a vállát.

– Nem hagytál választást! Én nem vagyok gyilkos.

A harcos fáradtan bólintott, aztán megfordította a lovát.

– Megöltünk egy istent – szólalt meg mögötte Gavi.

Judd hátrasandított. A szeme könnybe lábadt az erőlködéstől, ahogy kipréselte magából a szavakat.

– Amit meg lehet ölni, az nem isten!