A mágus utolsó vacsorája

Író: Osvalt László

A börtön hidegében nem érződött a kora őszi esték enyhesége. Súlyos láncok húzták le kezem-lábam. Engedtek némi mozgást, még a térre nyíló szűk ablakon is ki tudtam kandikálni, de minden egyes mozdulat tovább dörzsölte sebes végtagjaimat. Kényelmes selyemruháim helyett durva posztót adtak rám, viszketett, ahol csak a bőrömhöz ért. Nem is emlékszem, mikor éreztem magam utoljára ennyire nyomorultul.

Keserűen elmosolyodtam. Ilyen apróságok kötnek le az utolsó estémen. Torden herceg holnapra rendelte el a kivégzést. Nem sokat teketóriázott. Persze senki sem szereti, ha merényletet terveznek ellene. De azért legalább tárgyalást tarthatott volna. Igaz, joga volt hozzá, hogy azonnal, minden eljárás nélkül ítéljen, főleg egy ilyen horderejű ügyben. Torden apja, a megboldogult Vailar herceg más volt. Ő még akkor is ragaszkodott volna a jogi procedúrához, ha egy orgyilkos végezne a családtagjaival. De változnak az idők, más szelek fújnak. Igaz, Vailar herceg ellen eszembe se jutott volna merényletet tervezni.

A cella a főtéri palota alagsorában helyezkedett el. Nyoma sem látszott a fenti tisztaságnak, koszos, penészes foltok borították a falat, a csatornabűz mindent ellepett. A bolhák miatt nem tudtam, a patkányok miatt nem is mertem aludni. Alighanem az egyikük harapására tértem magamhoz.

Amikor elfogtak, leütöttek, és minden tárgyamat elszedték. Ismerve az őröket, már az orvgazdák kínálatát gyarapították, áruk pedig éppen most gördül le szomjas torkokon. Vagy a kockákon. Könnyen jött, könnyen megy! A mágia kiment a fejemből, eszközeim nélkül pedig szinte tehetetlen voltam. A nyomorult herceg biztosra ment, mágikus védőpajzzsal burkolták be a cellát. Nem látszott, de éreztem. A nagyúr tartott tőlem, ám most ez sem vigasztalt.

A cella egyetlen, lőrés méretű ablaka a térre nézett. A holdfényben alig látszottak a frissen ácsolt akasztófák. Egész délután a kopácsolást hallgattam. Holnap összeverődik a tömeg, elvégre ritka látványosság, amikor egyszerre tíz összeesküvő táncol a kötélen! Gondolom, zenés mulatság, meg vásár is lesz, de most még csend volt. Csak az őrjáratok feszes masírozása, meg elszórt kutyaugatás törte meg időnként.

Lassan fogtam fel, hogy minden elveszett. Nincs mit szépíteni, az én hibámból. Alábecsültem Paradont. Az új udvari mágus gyanakodott Kharn hercegre. Felvette hát az én képmásomat, és a nevemben kiszedte a hercegből a titkos találkozó részleteit. Számíthattam volna erre a lépésre. Hiszen annak idején én magam adtam neki azt az átkozott illúziópálcát!

Nem az bántott a legjobban, hogy meg kell halnom. Hanem az, hogy másokat is bitóra vagy rabláncra küldött ostoba felelőtlenségem. Barátok, ismerősök, idegenek… Csakis miattam. Ha jobban figyelek, mindenkit megmenthettem volna.

Nehézkes léptek hangjára riadtam fel, kulcs és kard csörgött egyszerre. A vakító fáklyafényből, amint szemem hozzászokott, ismerős ábrázat bontakozott ki. Andon, egy idős börtönőr jelent meg. Vele legalább szerencsém volt: az öreg egykor Vailar testőrségében szolgált, és szegről-végről ismertük egymást.

– No, hát még egy mágust is utolér a végzete? – kérdezte Andon köszönés helyett. Eltűnődtem, a közönyös hang vajon nekem szól, vagy a fásultság mögött tán még rejlik némi együttérzés egy régi bajtárs iránt?

– Egyszer mindenkit utolér – feleltem belenyugvón. – Paradon csapdába csalt, és megtévesztett. Kharn nagyúr képében jelent meg, és lecsapott, amint nem figyeltem. Tökéletes illúzió volt, még én sem láttam át rajta.

Ez volt Paradon második zseniális húzása, Kharn helyett maga ment el a találkozóra. Az álnok kígyó!

Andon a fejét csóválta. Grimaszából úgy tűnt, szívesebben látta volna a herceg új mágusát a cellában.

– Az elítélteknek jár még valami – mondta. – A herceg engedélyezett egy utolsó vacsorát. Bármit ehetsz, amit a konyháról be tudunk szerezni. Akár a hercegi étkekből is. Már ha bírsz enni ilyenkor.

Utolsó vacsora? Torden tehát mégsem szakított minden hagyománnyal. Lázasan gondolkodtam. Hajszálnyi remény derengett fel. Apró, bizonytalan, de mégis remény.

– Nem, Aisteen mentsen a herceg kosztjától. De… esetleg Grinda anyó diós réteséből ennék még egyszer. Megoldható? Nincs messze a fogadója, itt van a tér mögött, a Nyírfa sétányon.

– Hát, nem is tudom – vakarta a fejét Andon. – Az utasítás csak a herceg konyhájáról szólt…

– Kérlek! – mondtam könyörgőn, minden képességemet latba vetve. – Nem kívánok már mást az élettől. A mágiámtól megfosztottak, üresnek érzem magam.

Felé nyúltam, szánalmasnak szánt lánccsörgés közepette.

– Ha valamit még magammal akarok vinni ebből a világból, akkor az a rétes. – Valahogyan még egy könnyet is sikerült kipréselnem. Jonatán, a vándormuzsikus barátom büszke lehetne rám!

– Megkérdezem a parancsnokot, hátha megengedi – sóhajtott az őr, majd nehézkesen hátat fordított, és elcsoszogott. Faarcáról nem lehetett kiolvasni műsorom sikerét.

Megint a csend, csak a kutyaugatás, meg a patkányok kaparása törte meg. A tétlen várakozás majd megőrjített. Újra meg újra átgondoltam az elmúlt hónapok történéseit. Mit tehettem volna másként? Vailar herceg halála után a fia, Torden tanácsadója lettem. Hamar kitűnt, hogy a fiúnak más elképzelései vannak az uralkodásról, mint atyjának. Radikálisabbak. A herceg kíméletlen, öntörvényű uralkodónak ígérkezett, mindenben apja ellentéte volt. Próbáltam finoman befolyásolni, kiigazítani kegyetlen rendelkezéseit, de csak azt értem el, hogy egyre ellenszenvesebb lettem a szemében, végül már nyílt gúnnyal kritizált. Alig egy hónap után kidobott, és ifjú tanítványomat, Paradont ültette a helyemre. Láthattam volna előre. A tehetséges, ám végtelenül gőgös kölyök a herceggel nőtt fel, minden aljasságban hű talpnyalójának bizonyult.

Nem hagyhattam, hogy jóbarátom, Vailar herceg birodalma ilyen dicstelen véget érjen. Csatlakoztam az összeesküvéshez, amelyet az elhunyt herceghez hű nemesurak szerveztek. Torden öccsét, Kharn herceget ültették volna a Bíbortrónra. Kharn örökölte atyja bölcsességét és megfontoltságát, minden tekintetben különb volt fékevesztett bátyjánál. A szervezkedés azonban elbukott, Kharnt elhurcolták bátyja fegyveresei. Rangja elvben megvédi a bitótól, de én kötve hiszem. Attól tartok, a hóhér főképp neki készíti elő játékszereit.

Nyikorogva nyílt a tömlöc folyosójának rácsos ajtaja. A közeledő léptek határozott, energikus emberről árulkodtak. Nagydarab, fiatal őr jelent meg az ajtóban. Úgy látszik, Andont leváltották.

– A parancsnok engedélyezte az ostoba kívánságodat – vakkantotta. – Tessék, tömheted magadba ezt a borzalmas vackot, ha még van képed! Mi a fenének etetni ezeket a vén trógereket, amikor úgyis megdöglenek?!

Bádogtányért hajított be a rácson, és megvető fújtatással elviharzott. A rétes nagy része kiszóródott, sóhajtva szedegettem össze a földről. A katona nyilván Torden új hívei közé tartozott; a modora túlságosan is a hercegére emlékeztetett. Sajnáltam, hogy nem Andon jött vissza. Bár azzal is nagy szerencsém volt, hogy nem ez a vadbarom volt szolgálatban, amikor a rétest kértem.

Felfigyeltem arra, hogy az őr "borzalmasnak" nevezte a rétest. Alighanem belekóstolt. Némi kárörömmel képzeltem magam elé a képét, amint megérezhette a kaprot és koriandert a diós süteményben. Grinda csak nekem készítette így.

Látszott, hogy a rétest szétvagdalták, rejtett fegyver után kutatva. Milyen naivak! Egyelőre félretettem. Ha segítőim tudják a dolgukat, később jön el az ideje. Ha nem tudják… akkor mindegy.

Kint teljes csendbe burkolódzott a város. A katedrális büszkesége, a gnómok építette toronyóra elütötte az éjfélt. Az ablakot figyeltem. Talán öt perc múlva – bár ki tudja, a sötétben teljesen elveszítettem az időérzékemet –, elhaladt az ablak előtt egy őrjárat.

Ekkor láttam neki a rétesnek. Nem volt sok – nem is kellett sok –, hamar végeztem.

Karcsú árnyalak takarta el a hold fényét. Ahogy elsuhant a cella ablaka előtt, folyadék loccsant a cella falán. Félrehúzódtam a cseppek elől, fontos volt, hogy engem ne érjen a vízszerű anyag.

Végre! A mágikus pajzs lehullt a celláról. Behunyt szemmel koncentráltam. A rétes mindössze két gyors mágikus trükkhöz adott erőt, amelyeket évekkel ezelőtt dolgoztam ki. Borzasztó nehezen értem el, hogy a könyvem vagy a pálcám nélkül is működjenek. A dió összehúzta testemet, hirtelen egy tízéves fiú méretére zsugorodtam. Az átalakulás irtózatos fájdalommal járt, alig bírtam visszafojtani, hogy ne üvöltsek fel. Szükség volt rá, hogy megszabaduljak a láncoktól. Amint a kín kissé engedett, a földre ráztam az átkozott vasakat, és azonnal kimondtam a második varázsigét. A kapor és a koriander adta az erőt egy rövid térugráshoz, épp csak annyira, hogy a cellán kívül kerülhessek.

Egy pillanat alatt az elhagyatott főtéren találtam magamat, az akasztófák komoran magasodtak fölém. Távozásomat az ablak rácsa sem akadályozhatta meg, a koriander különös, de áldásos hatásaként. Éreztem, amint a védőpajzs helyreállt mögöttem. Mágus legyen a talpán, aki rájön, hogyan szökött meg a madárka, gondoltam kaján mosollyal. Ám arcom torz grimaszba rándult, ahogy a kicsinyítő varázs elenyészett, és testem borzasztó gyötrelmek között visszanőtt eredeti nagyságára.

Feltápászkodtam, és a tér közepén álló lovasszoborhoz vánszorogtam. A szobor árnyékából egy alacsony, vézna árny bújt elő.

– Ügyes voltál, Tilia! – öleltem át a kislányt, bár minden mozdulat fájt.

– Úgy izgultunk! – suttogta Tilia, szeme csillogott a csuklya alatt. – Annyira féltem, amikor meghallottam, hogy letartóztattak!

– Egy mágust nem kell félteni! – legyintettem. – De természetesen hálával tartozom nektek. A mágiablokk-főzet nélkül aligha jutottam volna ki! Édesanyád rétese pedig még mindig egy remekmű! Add át majd neki forró köszönetemet!

– Anya is üdvözöl! – mondta Tilia.

– Csak így… üdvözöl?

– Hát, pontosan azt mondta, hogy "mondd meg annak a vén csirkefogónak, hogy ha még egyszer így rám hozza a frászt, kitekerem a nyakát!"

– Ez mindjárt más! Már azt hittem, haragszik rám.

– Dehogy! Nagyon örülünk, hogy szabad vagy! De most el kell tűnnünk, mielőtt ideér egy őrjárat!

– Máris – feleltem, és a szoborra emeltem tekintetem.

Dersk szobrászmester messze földön híres alkotása Fordun hadvezért ábrázolta, a hercegség alapítóját, Vailar és Torden hercegek dicső ősét. Magam rendeltem meg, és ügyeltem a felállítását, még tanácsos koromban. A lovag büszkén mutatott pálcájával dél felé, ahonnan nemesi családja származott.

Halk varázsszót suttogtam el, a pálca a kezembe szökkent. Mire jó egy kis előrelátás!

– Azta! – kiáltott fel Tilia ámulva.

– Nem árt, ha egy mágusnak van pár tartalék terve – mosolyogtam. Aztán igyekeztem komoly kifejezést erőltetni arcomra, nyomatékosítva mondandómat. – Egy időre el kell tűnnötök a városból. A herceg nyomozni fog, és eljut hozzátok.

– Anya is ezt mondta. Már összecsomagolt és elindult. A régi vámnál vár egy csónakkal, azzal szökünk ki a városból. A szárcsaházi barátainknál húzzuk meg magunkat. Azt kéri, hogy ha tudod, kísérj el most hozzá.

– Elküldelek. Most már itt van a pálcám, egy szempillantás alatt átreppentelek a régi vámhoz.

– Te nem jössz velünk?

– Még van egy kis dolgom.

Elbúcsúztunk. Pár pillanatig még Grindára gondoltam. Büszke lehetsz a lányodra, mosolyogtam magamban.

Tilia távoztával újra a tömlöc felé fordultam. Itt az idő, hogy helyrehozzam a hibáimat! Legalábbis, amit lehet. Az összeesküvők hamarosan eltűnnek a cellákból. Sajnáltam, hogy reggel nem láthatom az őrök rémületét, ahogy felfedezik az üres zárkákat. Hát még a herceg undok képét. Remélem, megpukkad a méregtől! Holnap – vagyis ma – elmaradnak az akasztások.

Vagy talán mégis lesz egy? Mostanra minden bizonnyal átkutatták a városban bérelt házamat. Hiába, hiszen bolond lettem volna bármi fontosat hátrahagyni! Azonban találniuk kellett egy levelet. Paradon kézírásával papírra vetett, saját pecsétjével hitelesített írást, amelyben tudatja egykori mesterével, hogy valójában az ő oldalán áll, és csak a jelére vár Torden megbuktatásához.

Hogy is mondta Andon?

Egyszer még egy mágust is utolér a végzete.

Szerkesztette: Mészáros Szabolcs