A torony ördöge

Írta: Mészáros Szabolcs

Az immár huszonéves Vorn, megelégelve a Skulk dekadens, haldokló városaiban mért árpasör keserűségét, betelve a fekete asszonyok édes ölelésével, északnak vette az irányt, ahol a Tört Bilincs kalózai közé állt, akikkel aztán a Yumali-beltenger vizeit fosztogatta.

A Sötét Tajték karcsú teste delfinnél sebesebben hasította az azúrkék hullámokat. A napsugarak tükröződve cikáztak rajtuk, akár a fáklyafény egy calimai táncosnő mellét borító aranyérméken. Szinte belesajdult a tekintet, hiába a fekete festék, amellyel szemük világát védték a hajósok.

A tengerszagú pára és felcsapódó tajték sóvirágokkal hintette teli a fedélzet deszkáit, végtelen munkát adva a pallókat súroló rabszolgáknak. Mégis kívánatosabb hely volt ez, mint a diera bűzös mélyén, rabláncon húzni az evezőt. A hasas stürroszi gálya, a napkeltekor láthatáron vibráló kis pontból, előbb világos négyzetté, majd apró hajóvá növekedett, amilyennel a kisfiúk játszanak az öntözőcsatornák vizén. Napnyugtára a diera legénysége a zsákmány vitorlájára festett, amforát ölelő polipot is kivehette.

A kalmárok eszüket vesztve menekültek, tengerbe hányva a súlyos bálákat. Vorn nem is csodálkozott rajta, a tegnap hajnali rajtaütés után. A kereskedők egy gézeai hadigályát béreltek a védelmükre, mindhiába. A testvériség bűbájosa, egy vézna kis harrapuri brahmin, testén tetovált körrúnákkal, egy kecskét áldozott, majd sötét nyelvén a tenger démonjait szólítva ködnek láttatta a kalózok gályáit. Mire a kalmárok védelmére bérelt triérész kapitánya felfogta a veszélyt, már elvesztek. Az ébredező hajnali széllel hajóik közé sodródó ködpamacsok előbb szellemalakokká álltak össze, hogy aztán martalócok tarka csőcselékével megrakott gályákként manifesztálódjanak, amelyek éhes barrakúdaként rontottak a flottára. A csata rövid és véres forgatagából csupán ez az egyetlen kalmárgálya menekült meg, mivel kicsit kijjebb hajózott a köteléktől, és rögvest menekülőre fogta, hála kapitányának, aki időben felismerte a veszélyt.

A csata végeztével a Sötét Tajték késedelem nélkül a menekülő nyomába eredt. A kereskedőgálya, egy, a távolban délibábként reszkető kopár sziget felé tartott, – gyakori az efféle a beltengeren – majd, miután közelebb ért hozzá, érthetetlen mód éles kanyart vett, vissza, a nyílt víz felé. Talán zátonyokat láttak, vélekedett Vorn.

– Rajta kutyák, itt az esélyünk! – Bömbölte Pongaze kapitány, egy hatalmas Skulkhita. Hegekkel tetovált arcán diadalmas vigyorral.

– A nyomorultak a kezünkre játszanak, Balkára, így legyen szerencsém a kockán! Oldalba kapjuk őket! A kapitányuk eszét elvette a félelem.

Valóban, a széles íven forduló gályát könnyedén utolérte a fürge hadihajó. Döfőorra éles csattanással fúródott a hajótestbe. A szilánkokra törő fa ropogása sem tudta elnyomni az elszabadult evezőszárak által összezúzott rabszolgák sikolyait. A két hajó, akár egy szerelmeskedő pár, nyöszörgő rángatózzással forrt egybe. A becsapódás után a kalózok elengedték az ütközés előtt markolt kötélhurkokat, helyettük rövid pengéik markolatát ragadták meg, hogy aztán üvöltő áradatként zúduljanak át a megcsáklyázott hajó fedélzetére.

Nem telt bele háromszáz szívverés és a legénység javát levágták, a túlélők pedig a fedélzet közepére terelve várták, hogy rabláncra fűzzék őket. E félelmetes hatékonyság éles kontrasztban állt a kalózok sokféleségével, és gyülevész kiáltásaival. A kiáltások a fedélzeti kabin elől származtak, ahol a kalózók falkába verődve vettek körül valamit. Vorn is oda tartott, miközben a vért törölgette meztelen karjáról és mellkasáról.

Pongaze, miután vérszomja csillapodott, szintén felfigyelt a lármás csoportosulásra. Odaérve kétembernyi lándzsájának nyelével lökdöste félre embereit.

– Mit bámultok itt kutyák, irány rakodni! – bömbölte, majd a felfordulás okát látva elakadt a szava. A kalmárgálya kapitánya a kajüt falához roskadva hevert, vérben ázó holtteste mellett egy lány térdepelt. Nashúri selyemből szőtt ruhája szakadtan és véresen csüngött elefántcsontszín válláról, fedetlenül hagyva egyik keblét, a kalózok nagy örömére. Ében fürtjei alól dacos tekintet villant a röhögő csőcselékre. A kapitány közeledtére egy bronz kést szorított saját torkához és stürroszi nyelven rákiáltott a martalócra.

– Vissza te vörös sátán! Inkább metszem el a saját torkom, mint hogy a tiétek legyek!

Szavai hamisan csengtek, Vorn kihallotta belőlük a rettegés felhangjait, miközben a hercegnőhöz méltó öltözéket viselő lányt méregette. Pongaze húsos ajka megnyerőnek szánt vigyorra húzódott, felvillantva hegyesre köszörült fogsorát.

– Semmi szükség erre – recsegte, a béke jeleként előre nyújtva hatalmas mancsát, miközben annak takarásában baljával megperdítette a lándzsát. Nyele a lecsapó kobránál gyorsabban csattant a lány halántékán. Aki erre fennakadó szemekkel csuklott össze.

– A cápák atyjára mondom, tüzes kis szuka ez! És milyen szemrevaló! Vorn! Vidd a kabinomba, megtartom magamnak. Ti meg mit bámultok vízicsigák! Süllyed a hajó, oda a zsákmány, aki nem hoz át két bálát, azt kiköttetem! – ordította egy szuszra, a legénység felé fordulva.

Vornnak, aki első tisztként szolgált a Sötét Tajtékon, feltűnt, hogy a sziklás sziget sziluettjét, amelyhez a rajtaütés óta közelebb sodródtak, egy romos torony égbenyúló csonkja töri meg. Volt benne valami fenyegető, amitől az északi hátán végigfutott a hideg. Úgy gondolta, a torony látványa késztethette visszafordulásra a kalmárokat. Hisz e vizek kalózai is messze elkerülik a partvidék romokkal tarkított szigeteit. Amikor egy füstös khorizán kocsmában ivott, azt hallotta, hogy egykor egy rég elporladt faj lakta a kopár szigeteket. Kilétüket az idők homálya fedi, ám korcs, emberidegen kultuszaik emléke máig kísérti a tengerjárók rémmeséit. Úgy tartják, ha halandó lép szigeteikre, felébreszti az ott szunnyadó rettenetet, melyet egykor az ősi faj idézett meg a csillagok közti éhes sötétségből, önnön végzetét okozva ezzel. Vorn elszakította tekintetét a baljós toronyról, közben egy védő rúnát rajzolt a levegőbe. A lány felé fordulva megrázta rőt fürjeit. Mit foglalkozzon letűnt idők démonjaival, gondolta, hisz van neki elég baja az élőkkel is. Mióta Pongaze kapitány lett, hibát hibára halmoz. Nyes erővel szerezte címét, mikor kitörte elődje nyakát, és azóta is félelemmel kormányoz. Vorn tudta, hogy ez baj, érezte a szeszélyt a levegőben, látta a matrózok szemében. Egy jó kapitány csak akkor büntet, ha muszáj, máskor gyermekeiként gondoskodik a legényeiről. A zsákmány egyre kevesebb, a veszély pedig nő, a kapitány ostoba virtuskodása miatt. Már akkor sem szenvedhette a nagyhangú, brutális skulkhit, amikor még elsőtisztként együtt szolgáltak. Most pedig, hogy ide, ismeretlen, baljós vizekre jutottak általa, már egyenesen gyűlölte.

Ilyen gondolatok jártak Vorn fejében, miközben egy tömlő bort nyakalva csatlakozott a fedélzeten dorbézolókhoz.

Leszállt az éj, mikor a kalózok még mindig a zsákmányt ünnepelték. Vorn, hogy feledje a torony keltette babonás rémületet, szinte eszméletlenre itta magát.

Irdatlan ütésre ébredt. Azonnal kivetette magát a függőágyból. Talpra érkezett, késsel a kezében, nagyot fújva, akár egy dühös vadmacska. Nyomban el is esett, kicsúszott lába alól a megbillenő deszkázat. Egy pillanatig azt sem tudta, hol van, így csak egy ösztöntől vezérelve vágott, amire fájdalmas sikoly volt a válasz. Amikor, pár lélegzet múltán eléggé kitisztult a feje, a ropogva-nyikorogva hánykódó hajóból és a szél bömböléséből megértette, nem támadás érte, hanem viharba kerültek, pedig, egy oszlopba verte a fejét, a függőágy vad tánca miatt. Nyilván az elfogyasztott hatalmas mennyiségű bor miatt nem ébredt fel korábban. Lábához egy rángatózó test gördült. Scipio, az agrassosi. Kiforduló beleit próbálta visszatartani görcsösen rángó kezével, vére a bezúduló vízzel keveredett. Vorn elfintorodott. Végülis nem akarta megölni a társát, de hát ilyen a szerencse! Rosszkor volt rossz helyen, nyilván ez az istenek akarata. Azzal átlépte a haldoklót, és a mennyezetről lógó kötélhurkokba kapaszkodva elindult a fedélzeti nyíláson ütemesen bezúduló víz felé. Az út feléig sem jutott, mikor egy leszakadó gerenda mellbe találta, és az oldalt felhalmozott, hálóval lekötözött ládák közé sodorta. Az ütés erejétől egy pillanatra ismét eszméletét veszíthette, mert egy újabb éles roppanás térítette magához. A gálya orra megemelkedett, mellette az oldaldeszkázat egy hatalmas csattanással leszakadt, szabad kilátást engedve a bömbölő hullámok tajtékos káoszára, mely darálóként zúzta össze a hajó oldalának szorult törmeléket és a fedélzetről lesodródott embereket.

Vorn villámgyorsan cselekedett. Késével elmetszette a legközelebbi ládát rögzítő köteleket, és amikor a következő hullám a megfelelő irányban döntötte a hajót, kilökte azt az oldalán tátongó léken.

Azután ő is kiugrott, majd a ládát körbefonó kötélzetbe kapaszkodott. Ezek a szalmával és gyapjúval bélelt, viaszolt ládák rejtették a hajó katapultokhoz való sárkánytűz készletét. Márpedig a sárkánytűz java részt olaj, ami úszik a vízen. Így hát Vorn az életét a ládára bízva vakon tempózni kezdett, Csak azzal törődve, hogy minél messzebb kerüljön a süllyedő hajótól, és hogy több levegőt lélegezzen be, mint vizet.

Lüktető fejfájásra ébredt. Amikor szemét résire nyitotta, a nap izzó tőrként vakította el, gyomra pedig felkavarodott, így hát hasra fordult és hányt, majd levegő után kapkodva és hunyorogva nézett szét. Kavicsos parton feküdt, mellette a törött ládával. Nem emlékezett rá, hogy jutott ki a tengerből. Lassan rendszer lesz ebből, tapogatta meg dudorokkal teli, nyilalló koponyáját és zöldes színben játszó oldalát. Egy napra két ájulás, az istenekre! Ez már túl sok, nyögte, miközben tétován feltápászkodott. Kimosta haját és kiöblítette száját a sós tengervízzel, majd elindult, hogy ivóvizet, élelmet, fegyvert, és esetleg túlélőket keressen.

A partot a hajó és legénysége szilánkosra tört darabjai borították. A holttesteken tányérnyi rákok marakodtak a sirályokkal. Vorn talált egy görbe tőrt az egyikük övében, ezt eltette. Kutatása közben egy nagyobb, fekete sziklához ért, amelyet megkerülve egy öböl tárult fel előtte. Vorn lába a földbe gyökerezett a látványtól. Az öböl túlpartján állt a torony, melyet előző nap a hajóról látott!

Az elátkozott szigetek egyikére került, nyilallt belé a felismerés. Zsigeri rettenet szorította el a torkát, ám a rémületet hamar felváltotta a tettrekészség. Ha ez az istenek akarata, nincs mit tenni, vont vállat. Ezzel indult is tovább gyűjtögető útjára, ám kezét azért új tőre markolatának közelében tartotta.

Éppen egy kővel feltört rák húsát falta, mikor női sikolyt és durva röhögést sodort felé a szél. Azonnal felpattant, futás közben tájolva be a megfelelő irányt. A parton messziről felismerte Pongaze óriási alakját, amint vörös bőrén megcsillant a napfény. Épp a hajón elfogott, rémülten sikoltozó lányt próbálta maga alá gyűrni.

A rohanó léptek zajára pofon vágta áldozatát, hogy az kábultan leroskadt, majd felemelkedve az érkező felé fordult.

– Vorn! Jó hogy látlak! – vigyorodott el – Nézd a hálátlan kis kurvát! Kihúztam a partra, nem hagytam megdögleni. Ez a szuka meg ellenem fordul, nem hagyja magát meghágni! Nézd, megharapott – emelte fel vérző csuklóját – Gyere, fogd le nekem, aztán cserélünk!

Vorn, bár habozás nélkül ölt, ha kellett, nem szenvedhette a védtelenek kínzását. Leszegett fejjel közeledett, amit az óriás mellé ért, ahelyett, hogy megragadta volna a lányt, kését kapitánya hátába mélyesztette. Majd újra, és újra szúrt, tucatszor egymás után. A brutális életerejű Pongaze halála előtt még így is a torka felé kapott, kihunyó tekintetében hitetlenkedés látszott.

Vorn félrerúgta a tetemet, majd felsegítette a lányt, aki, szemében rémülettel, azonnal elhúzódott tőle.

– Ne félj, halott ez az állat! – mondta.

– Nem is tőle félek, hanem tőled, rőthajú! – vágott vissza a lány – Te még rosszabb vagy, mint ő, hisz hátba szúrtad!

Vorn vállat vont. – Ostoba az, aki szemből támad, ha az ellenség hátat fordít neki. Egyébként is elegem volt már belőle, ahogy ebből az egész rohadt napból is, ahogy van. Nem kellet volna ezekre a vizekre jönnünk. Erről is ez tehet – bökte meg sarujával a holttestet. – Ne félj, téged nem bántalak, – guggolt le a lánnyal szemben – hacsak nem támadsz nekem, vagy nem próbálsz elszaladni. Tudsz valamit erről a szigetről? A romokról? – Intett a sziklák felé.

A lány megrázta a fejét. – Kislány koromban hallottam meséket a dajkámtól. Azt mondta, halott ördögök kísértenek az ősi városok árnyai közt, többet nem tudok. De a kapitányunk, apám barátja, rettegett a szigettől. Mikor meglátta a tornyot, azt parancsolta, meneküljünk a közeléből. Azt is mondta, hogy még a kalózok is ezerszer jobbak annál, ami a toronyban lakik.

A férfi bólintott, és úgy tűnt, elszánja magát. – Jó, akkor el kell hagynunk a szigetet. Tutajt építünk. Mi a neved? Az enyém Vorn.

– Hexia vagyok, a nemes Makhatesz családból! – Vetette fel fejét büszkén a lány.

– Jól van Hexia a Makhatesz családból. Akkor te vizet keresel, míg én fát gyűjtök a tűzhöz. Ne menj túl messze! Ha bármi veszélyt látsz, fuss felém, és visíts, ahogy a torkodon kifér. Ne félj, az ilyen kis szigeteken nem él meg nagyobb ragadozó.

A nap éppen alábukott a horizont mögött, utolsó fényénél Vorn tüzelőt halmozott fel egy éjszakai menedéknek alkalmas sziklakiszögelés alatt, mikor ismét meghallotta Hexia sikolyát, amelyet egy rekedt, túlvilági károgás követett. Vorn, felragadta az időközben a parton talált lándzsáját, és futva indult a hang irányába.

A lányt egy szárnyas rémalak szorongatta a part egy fövenyes darabján. Ahogy Vorn rohanvást közeledett, egyre több részletet tudott kivenni a lényből. A látvány elborzasztotta, de nem törte meg harci kedvét. A szörnyeteg bőre pergamenszerűen száraznak tűnt, szürke volt és ráncos, mint a múmiák holt húsa. Pofája, sőt, egész teste egy hatalmas, kopasz páviánra hajazott. Karmos mancsait a lány karjaira fonta, ahogy ujjnyi agyarakkal teli szájához emelte a sikoltozó Hexia torkát. Vorn dárdája ekkor csapódott az oldalába. A lény morogva engedte el áldozatát és új ellenfele felé pördült, miközben denevérszerű szárnyait kitárva felbömbölt. A testébe fúródó dárda még csak le sem lassította. Vorn harci kiáltását harsogva ugrott neki, tőrével kaszabolva a csontkemény karokat. A teremtményt meglephette a támadás vadsága, mert fejét rázva hátrahőkölt. Ám a karján ejtett vágások szinte azonnal beforrtak, mintha Vorn a tenger vizét hasogatná. A lény zavara csak egy pillanatig tartott, majd ördögi fénnyel izzó sárga szemeit összehúzva, támadásba lendült, töredezett karmaival és agyarakkal teli múmiapofájával a harcos felé kapott. Az kitért a harapás elől, ám a villámgyorsan lecsapó karmok az oldalába téptek és félrependerítették, akár egy gyermeket.

Azonnal felpattant és visszavágott. Karmok és penge villogó táncot jártak a lemenő nap fényében, a magasra rúgott homok fátyla mögött.

Ám végül győzedelmeskedett a rém túlvilági ereje. Egy csapással, mely egy gyengébb ember koponyáját tojáshéjként zúzta volna össze, elkábította Vornt, és amíg az tétován tántorgott, felkapta a sikoltozva kuporgó Hexiát, majd lomha szárnycsapásokkal az öböl túlpartján álló rom felé indult. Az oldalából kitépett lándzsa koppanva zuhant a parti kövekre.

Vorn vadul káromkodott, miközben az iménti ütéstől homályos tekintettel a távolodó lényt nézte. Szíve szerint azonnal tutajt eszkábált volna, hogy elhagyja e pokoli szigetet, ám védelmező ösztöne nem engedte, hogy sorsára hagyja a lányt. Ezen felül a torony is felkeltette kíváncsiságát. A rém nyilván egyedül van, morfondírozott, miután kitisztult a feje, hiszen, ha többen volnának, a rikoltások után már mind itt nyüzsögnének. És ördög vagy sem, de teste van, ami valahogy megölhető, elmélkedett tovább a harcos, miközben Hexia ruhájának rongyaival bekötötte sebeit.

Ha a kés nem is fogja, attól még meg lehet ölni, csak nem pengével.

Ez járt a fejében akkor is, mikor a rongyok maradékából fáklyát kötözött, és óvatos léptekkel elindult a torony felé, az időközben beköszönőt szürkületben.

Mire a hegy lábához ért, szuroksötét éjszaka borult a tájra. Bár Vorn macskaként látott a sötétben, nem kockáztatta, hogy bokáját törje egy hasadékban, vagy skorpióra lépjen, így az övében hordott acéllal fáklyát gyújtott, és annak fényénél fürkészte tovább az ösvényt.

A fény persze idevonzhatja az ördögöt, de hát valamit-valamiért, gondolta, és nem foglakozott tovább a kérdéssel. Figyelmét inkább a háznyi koloncoknak és a köztük lévő laza görgetegköveknek szentelte, melyek a dombot alkották. Mintha nem is valódi domb volna, inkább egy órás által szétrúgott kőkupac. Mire az ingatag sziklákon felküzdötte magát a torony lábához, alaposan megizzadt és nyilalló oldalsebe is egyre inkább kínozta.

Az építményt valamiféle zöldes kövekből emelték, amelyek szabálytalan sokszögeit kötőanyag nélkül illesztették egymáshoz. Vorn úgy látta, napvilágnál fel tudna mászni rajtuk. Éppen visszafordult, hogy kialvó fáklyája maradék fényénél alkalmas menedéket keressen a sziklák közt, ahol kivárhatja a hajnalt, amikor feje fölött ismét felhangzott a károgó rikoltás, melybe ezúttal embertelen gúny vegyült. Egy pillanat múlva már hallotta a lecsapó szárnyai körül süvítő szelet is. Az ördög támadására a lándzsa szúrásával felelt, amit a lény lendülete egyszerűen félresöpört. Ellenfele zuhanó tömege elől Vorn félregördült, majd talpra állva, vakon a lény irányába csapott a még mindig pislákoló fáklyával. Az ütés lendülete felszította a szövétnek parazsát, a fáklya szikrát vetve fellobbant. A lény sikoltva hátrált el a lángok elől. Vorn ezt látva rohamozott, fáklyával támadva a rémre, mire az menekülőre fogta, dühös és fájdalmas sziszegése még soká hallatszott az égen.

Vorn fejében, látván a lény tűztől való félelmét, egy terv kezdett körvonalazódni, mialatt egy sziklahasadékban rejtőzve töltötte az éjszakát. A hajnal első fényénél körbejárta a tornyot, bejáratot keresve, de nem járt sikerrel. Az épület csonka falszakasza, amely bejutással kecsegetett, csak hosszadalmas mászással volt megközelíthető, amit Vorn nem szívesen vállalt volna.

Inkább maradt az éjjel kigondolt tervnél. Visszatért az életét megmentő láda roncsaihoz, és magához vette az utolsó két sárkányolajat rejtő agyaggömböt, és a kötélhálót, amely a láda köré volt hurkolva. Út közben megevett néhány kagylót, és ivott egy, a tengerbe futó csermely vizéből.

Ez után visszatért a torony lábánál levő partra, egy kövektől mentes sík részre, melyet roppant sziklák határoltak, és amit még a láda felé mentében látott. Itt nekilátott terve megvalósításának.

Három kis tüzet gyújtott, algából és uszadékfából, ügyelve arra, hogy ne égjenek nagy lánggal, de a parazsuk soká tartson. Ezeket úgy helyezte el, hogy néhány ugrással a természetes amfiteátrum bármely pontjáról elérhesse őket. Ez után a ládáról lefejtett háló következett. Szélébe kis kődarabokat kötözött, majd kéreggel és levéltörmelékkel letakarva a homokos tér szélére rejtette. A két sárkányolajos gömböt pedig jobb híján az övére erősítette, miután kötelet hurkolt rájuk. Végül lándzsájára kötötte a tőr markolatól megfosztott pengéjét, úgy, hogy azt egy szigony visszafelé álló horgává alakította. A lándzsára ezután egy, a parton talált halászzsinórt erősített, melynek másik végét egy kétembernyi kőtömbre hurkolta. A tér peremén álló sziklák közt talált egy mély hasadékot, melyből kikotorta a homokot, mély, védett üreget formálva ezzel, ahová az egyik kalóz vízbe áztatott köpenyét rejtette.

Miután mindezzel végzett, a nap már horizont mögött járt. Így Vorn vad kiáltozásba kezdett.

– Hé, te, éjben üzekedő varangyok fattya! A leprás anyád tanított tán arra, hogy nőket rabolj, mert őt is úgy hágta meg az apád, ki maga is egy troll ribanca volt? – kiáltozott. És ennyi szidalommal egyáltalán nem elégedett meg.

Nem kellett soká várnia. A torony hasadékának peremén felbukkant egy magas, ösztövér alak, majd szárnyat bontott, és éleset rikoltva röppent a téren kiáltozó harcos felé.

Vorn felkészülten fogadta, elszökkent a lecsapó rém útjából, miközben lándzsájával átszúrta a nyakát. A lény rikoltása hörgésbe fulladt, arasznyi karmaival Vorn felé vágott. A férfi a lándzsanyelet elengedve kitért, mire a lény a levegőbe szökkent. Ám a zsinór kitartott, a horogként nyakába fúródott, és gyógyuló húsával körbefont lándzsahegy pedig visszaerántotta a foglyul ejtett ördögöt, aki rekedt károgással dobálta magát, verdeső szárnyai felverték a homokot. Ezalatt Vorn a hálóhoz ugrott, amit ráhajított a szárnyait épp egy új lendületvételhez összezáró lényre.

Az ördög visítása dühödt ordításra váltott, miközben a homokon csapkodott. Végül megragadta a lándzsa nyelét, és kitépte a sebből, ám a háló továbbra is akadályozta abban, hogy Vorn felé lendüljön. Mire leszaggatta magáról, a férfi a legközelebb eső tűz parazsánál lángra lobbantotta a sárkánytüzes labdák kanócát, és elégedett vigyorral a felé lóduló lényhez vágta őket, majd meg sem várva az eredményt, hátravetette magát, az előre kiszemelt hasadékba.

A szétrobbanó palackokból kiszabaduló sárkányolaj pokoli hővel lobbant lángra. A lény sikoltó fáklyaként dobálta magát, szárnyai pillanatok alatt pernyévé zsugorodtak össze az alkimista elegy vasat is megolvasztó tüzében. Pár szívverésig tartott az egész. Vorn a hasadék mélyén, a vizes köpeny fedezékében vészelte át a pokoli hőséget. Amikor, a sikolyok és a tűz bömbölésének elhaltával előmászott, a lényből csak egy gyermeknyire zsugorodott szenes múmia maradt, amely az első érintésére porrá omlott, hamvait spirált rajzolva kapta magasba egy hirtelen feltámadó szélroham.

Vorn kiköpött. Ha nem acél, akkor tűz, de ha teste van, valami megöli, morogta, majd a torony felé indult.

A lány pergamenné aszott, vértelen holttestére az ördög emberi csontokból rakott fészkében talált rá. Könnyű volt, akár a száraz nád. Napnyugtakor máglyát épített neki a parton, és népe szokása szerint elsiratta.

Néhány napra rá tutajra szállt a fészekből zsákmányolt ősi, drágaköves karddal és láncvérttel felszerelve, övén egy, a csontok közül összekotort ékszerekkel és érmékkel teli zsákkal, szívében a szerencséjébe vetett töretlen bizalommal. Hátra sem nézett többé, miközben az ördög tornyának távolodó szigetét elnyelte a horizont.

In memorian Robert E. Howard