Morpheus ébredése

Írta: Ian Pole

"Az élet olyan talentum, amelyet azért bíztak ránk, hogy átalakítsuk és megsokszorozzuk, s ajándékba adjuk másoknak."

II. János Pál pápa

A három, fehér pamutruhás kamaszgyerek fejükön az EEG elektródák töviskoszorújával kelletlenül ültek a foglalkoztatóasztal körül, amelyen összegyűrt tesztlapok kupacai hevertek. A legkisebb morogva színes ceruzákat rágcsált. A vele szemközti széken guggoló testvére katatón állapotban nézett el a semmibe. Nyála áttetsző zsinórban folyt le az ölébe. Dr. Somnus az asztal túlsó felénél ülve türelmetlen mozdulattal tolta a szemüvegét a homlokára, és dörzsölte meg az orrnyergét. Szusszantva kifújta a levegőt, majd egy táblagépet csúsztatott a középső fiú elé.

– Békát és Jótát mára, úgy látom, teljesen elvesztettük. Legalább te segíts nekem, Alfie! Ha nem papíron, akkor tableten. Ezt mindig szeretted!

– Nem akarom! Netezni szeretnék! Főzőset akarok nézni – suttogta a fiú az asztal lapjára meredve.

– Még mindig nincs meg a tárcám – mondta a doktor. – Amíg elő nem kerül, addig nincs net. Ez a büntetésetek. Már megbeszéltük!

– Frank vette el!

– Nem, Frank biztosan nem tett ilyet. Valamelyikőtök elvette, és elrejtettétek. Én pedig szeretném visszakapni!

– Frank vette el! – ismételte csökönyösen a fiú az asztallapnak. – Én pedig netezni akarok!

– Miért mindig olyan, mintha a falnak beszélnék? Mindegy, hagyjuk! Már nem érdekel a téma, belefáradtam. Inkább kössünk alkut! Ha most hajlandó vagy feladatozni, akkor beszélek a kisasszonnyal, hogy nézhessetek délután valamit a neten.

A tizenhárom éves forma fiú végre felnézett. Tétován bólintott, majd elvette a táblagépet. Arca, akárcsak a testvéreié, olyan jellegtelen volt, mint egy befejezetlen viaszbábué: Egyetlen szál szőr sem nőtt sehol a testén, és pillák nélküli szemhéjak közötti, áttetsző kék szeme közönyösen fürkészte a férfit.

– Az elejét átugorhatod. Kezdheted az asszociációs feladatokkal. Mondjuk, a kilencestől. Ami a kéz a kesztyű számára, az a sapka számára a...? Meglátod, menni fog! – noszogatta a doktor.

– Megpróbálom, apa. De már nem megy úgy, mint régen. Már nem értem az összefüggéseket – mondta Alfie halkan, de kötelességtudóan nekilátott a feladatoknak.

– Ugyan! Ügyes leszel! Az elejét még Tonton is megcsinálja – intett a vizsgálószoba plexi fallal leválasztott fülkéjében ülő bonobó felé, aminek szintén EEG elektródák voltak a fejére helyezve. A majom rutinos mozdulattal elvette Frank, az asszisztens által neki nyújtott táblagépet, és azonnal nekilátott a feladatoknak.

– Szeretnék rád megint büszke lenni, Alfie! Úgy, mint régen – mondta biztatóan dr. Somnus, de hangján átütött a fásultság. Tudta, hogy a fiú el fog akadni alig valamivel a bonobó szintje után. A másik kettő meg még annyira sem képes, mint a majom. Korábban jól teljesítettek, sőt Alfie egyenesen zseniálisnak volt mondható, de aztán meredek ívű visszaesés következett, majd stagnálás. A doktor nem fűzött nagy reményeket a mai teszthez sem. A fiú lassanhaladt a feladatokkal, szinte fej-fej mellett a bonobóval, aztán egyszer csak gyorsulni kezdett, mégpedig a feladatok nehézségi szintjének emelkedésével inverzen. Villámsebesen haladt át a szinteken, és korábbi eredményeit is megszégyenítő gyorsasággal oldotta meg a logikai feladványokat. Dr. Somnus döbbenten felnyögött, és kirúgva maga alól a széket, a fiú mögé lépett. Az asszisztens is otthagyta a majom bokszát, és az asztalhoz jött, hogy lássa, mi történik.

Alfie egy pillanatra rájuk nézett, felvillantott egy mosolyt, majd karcsú ujjai szemkápráztató sebességgel táncoltak az érintőképernyőn. Már a Henley-teszt legfelső kategóriájába tartozó blokkjáték lineáris egyenleteit oldotta meg numerikusan. Dr. Somnus és Frank mindenről megfeledkezve, percekig bámulták a mutatványát. Aztán egy roppanó zajt, és dobhártya szaggató visítást hallottak. A két férfi zavarodottan pördült meg. A majom fülkéjének plexi üvegéből egy nagy darab kitörve feküdt a padlón, a maradékot vér fröcskölte be. A középső fiú, aki eddig katatón állapotban meredt maga elé, most a felsőtestét a lyukon benyomva két kézzel megragadta, és fogaival marcangolta a bonobót, ami hisztérikusan visítva csapkodta-harapta támadóját.

– Béka! Béka, mit csinálsz?! – ordította ijedten dr. Somnus, és az asszisztenssel a lábánál fogva próbálták kirángatni a majommal harcoló fiút, aki szó szerint foggal-körömmel kapaszkodott áldozatába. Aztán Béka hirtelen engedett, és a két férfi együttes rántásától a padlóra zuhant. Fuldokolva nyelte le a nagy darab húst, ami pár pillanattal ezelőtt még Tonton combizmának része volt. A fiú arca merő vérmáz és karmolás volt, bal fülét pedig félig leharapta a félelmében tébolyultan védekező állat. Ennek ellenére Béka elégedetten vigyorgott. Aztán felsikoltott, amikor teste görcsösen megvonaglott, és izmai, csontjai recsegve megkezdték az átalakulást. Jóta, a legkisebb fiú tenyérrel csapkodva az asztalt, hátravetett fejjel kacagott.

– A nyugtatót, Frank! Azonnal! – ordította dr. Somnus a földön fetrengő fiút nézve, akinek testét fekete, merevszálú szőr nőtte be, és háta ropogva meggörnyedt. A szétszakadt pamutruha alatt Béka bőre és izmai vad hullámzásba kezdtek. Az asszisztens mellé térdelt, és két ampullát is bele injektált, amire a sikoltozás abbamaradt. Hirtelen nagyon nagy csend lett.

A majom ültében előre-hátra hintázott a ketrecben, miközben vére ütemesen csöpögött a padlóra. Dr. Somnus lassan az asztal felé fordult. Jóta újra a ceruzáit rágcsálta odaadóan, Alfie pedig kamaszos félmosollyal visszacsúsztatta a kikapcsolt táblagépet az asztal szélére, és így szólt:

– Remélem büszke vagy rám, apa!

***

– Sajnálom, dr. Somnus. Az igazgatótanács már meghozta a döntését. A Morpheus-projektnek ebben a formában vége szakad – mondta Friedman professzor szárazon, és mintegy véglegesítve a kijelentését, hátradőlt íróasztala mögött, két tenyerét kopaszodó feje mögött összekulcsolva.

– De hát az eredmények! Nem söpörheti az eredményeimet a szőnyeg alá! A kiírt elvárások hetvenhét százalékának megfeleltünk! Ez első generációs vizsgálati anyag! Finomítani, tökéletesíteni kell még, de működni fog! Nézze! Nézze meg ezeket! – hadarta elkeseredetten a fiatalabb kutató, miközben laptopján vadul keresgélt a táblázatok között.

– Hagyja, Ernest! Nem az én kompetenciám. És senki nem söpri félre az eredményeit. Egész egyszerűen nem az jön ki, amire a kutatási anyagot kaptuk. Ez nem a maga hibája.

– Hogyhogy nem az jön ki? De hát nézze meg ezeket a változókat! A totipotens sejtek a példányok mindegyikében szöveti szinten is homogenitást mutatnak! A metamorf készség jóval az elvárási szint felett van!

– De mit kezdjünk az alanyokkal, ha mentálisan viszont használhatatlanok? Nem elég fizikailag lemásolniuk a célszemélyt, hitelesen el is kellene játszaniuk. A megmaradt három egyed IQ-jának egyike sem éri el a hetvenet. Funkcionális idióták.

– Nem! A Béta és az Iota lehet, hogy nem a két legfényesebb izzó a csillárban, de az Alfa az zseniális!

– A tesztjei nem ezt mutatják. Eleinte ígéretes volt, de aztán gyorsan leépült ő is. Oliver Frank szerint a gyorsított periodizáció miatt.

– Frank egy inkompetens hülye! Teljesen szelektíven, öntörvényűen értékeli a dolgokat! Csak a védelmi minisztérium kifejezett kérése miatt láthatja el az asszisztensi feladatokat! Az Alfa értékei kétéves koráig exponenciálisan növekedtek, egészen a zseni szintig, majd lezuhantak, és enyhe emelkedés után stagnálni kezdtek. Nyilvánvaló, hogy az Alfa ezt szándékosan csinálta! Megjátssza magát! Átveri a teszteket! A két hónappal ezelőtti vis major is az ő műve volt! Amíg mi vele foglalkoztunk, valahogyan rávette a Bétát a támadásra, hogy felmérje annak hatásait. Frank is ott volt!

– Frank ezt máshogy látja, és ő a védelmi bizottság felügyelőtisztje. A nyolc embrióból végül három maradt meg, és ezek életciklusa is igen rövid. Három éve tart a projekt, és az egyedek most léptek kamaszkorba. Még szűk négy év, és elpusztulnak. Nincs idejük fejlődni. A donormintákkal is gondok voltak. A recipiensekben a metamorfózis után pár órával már instabil a változás, és visszaalakulnak. Ráadásul azonnal felülírhatóak más mintával. Folyamatos utánpótlásra van szükségük az eredeti donormintából, vagy nem tudják tartani az alakot. Ráadásul a Béta, amint állati DNS-hez jutott, szennyeződött is vele. Sosem fogja tudni levetkőzni az utóhatásait. Ha most még el is tekintünk attól, hogy mentálisan alkalmatlanok a szerepek eljátszására… azt el tudja képzelni, hogy például az orosz elnök egy fogadáson sültoldalast eszik, aztán elkezd átalakulni… sertéssé?

– Ööö... – túrt bele szalmaszőke hajába zavartan a fiatal kutató , miközben lekapta a szemüvegét. – Hát, nem egészen. Ugyanis ha jó alaposan átsül a hús, akkor már nem tud belőle tiszta DNS-t kivonni, hogy lemásolja. Nyersnek kell lennie, és minél frissebbnek. Béta metamorfózisa azért volt villámsebes, mert még az élő bonobóból jutott DNS-mintához, valamint a mennyiség is számít. Vegán étrend mellett…

– Ernest! Kérem! – emelte fel a professzor fejcsóválva a kezét. – Fogja fel úgy, hogy ez a kutatás egy ajándék volt. Több eredményt ért el általa, mint az elején csak álmodni is mertük volna. A védelmi minisztérium az őssejt kutatástól és a biotechnológiától vonta el a nyolc embriót, amit maga megkaphatott a Morpheus-projekthez. A maga kutatása nem is várhatott volna el ilyen léptékű bizalmat és támogatást! A minisztérium adta, a minisztérium elvette. Ennyi volt, itt a vége.

Dr. Somnus még mondani akart valamit, de aztán beletörődötten lecsukta a laptopját, és üres tekintettel meredt idősebb kollégájára.

– Mikor? – kérdezte végül.

– A mai nap végén. A holnapi nappal a biotechnológiai labor már boncolást akar a visszakapott egyedeken.

Ernest Somnus arca fájdalmasan megrándult, ujjai zavartan tapogatták körbe az ölébe ejtett laptopot.

– Nehéz ez, tudom – vetett rá Friedman professzor együttérző pillantást. – Három év nagy idő. Kikerülhetetlen az érzelmi interakció. Az Alfa apának szólította, jól tudom?

– Morrison kisasszony, a pszichológiai tanácsadó fél évvel ezelőtt a szociális érzékenyítéstől remélte az eredmények visszaállását. Gondosan válogatott családi sorozatokat, és főzőműsorokat engedélyezett nézni nekik a táblagépeken. Utána kezdett az egyed apának szólítani. De az eredmények nem javultak. Én nem hiszem, hogy… Meg kellene próbálni… Legalább az Alfát ne likvidáljuk, professzor úr! – csuklott el Somnus hangja.

Az idős professzor nyögve felemelkedett a bőrfoteljéből, és fiatal társa mögé lépve, annak vállára tette a kezét, és így folytatta:

– Maga is tudja, hogy lehetetlen. Már csak azért is, mert a metamorf jelleg miatt a kémiai kasztrálási kísérletek egyik egyednél sem vezettek eredményre. Enélkül pedig sosem hagyhatnák el élve az intézmény falait. Ugye nem kell részleteznem miért? Eliminálni kell minden egyedet – sóhajtotta Friedman, és megveregette a másik vállát.

– Nézze, Ernest, önnek nem kell ott lennie. Teljesen érthető, ha nem akar. Inkább menjen szépen haza! Vagy igyon meg egy italt valahol! Inkább kettőt. Az lesz a legjobb. Vegyen ki pár nap szabadságot! Majd Frank elrendez mindent.

Frank fehér orvosi köpenyben a letakart tálcát cipelő Morrison kisasszonnyal a nyomában belépett a foglalkoztatószobába. Jóta és Alfie egy lapra rajzolgattak a szőnyegen. Béka a fal mellett ülve előre-hátra hintázott a sarkain, miközben aránytalanul hosszúra nyúlt, szőrös karjaival átkarolta a saját felsőtestét. Csapott homloka alatt előreugró szemöldökcsont árnyékából véreres, sárga szempár meredt a belépőkre. Frank úgy döntött, hogy vele kezdenek, így hozzá lépett oda először. Nyers, vadállati erő és tapintható rosszindulat sugárzott az alanyból, úgyhogy jobb szerette volna mielőbb kiütni.

– Apa hol van? – nézett Alfie a férfira félrebillentett fejjel. – Ma felmérő nap van!

– Nem jön. Ma fizikai vizsgálatok lesznek, Alfie – mondta Frank, és elvett a tálcáról egy pneumatikus befecskendezőt, majd egy ampullát helyezett bele. Béka torokhangon felmordult, amikor meglátta az eszközt.

– Apa sosem hagyná ki a felmérő napot – jelentette ki Alfie, és felállt. Már csaknem olyan magas volt, mint az asszisztens.

– Mondom, hogy ma nincs felmérő. Vizsgálatok lesznek. Tudom, hogy nem szeretitek, de legyünk rajta túl hamar – felelte Frank türelmetlenül, és arra gondolt, hogy inkább be kellett volna hoznia a nyugtatópisztolyt. – Add a karod, Béka! Ígérem, nem fog fájni.

– Apa biztos nem akarta ezt, azért nem jött ma el. Fáj neki a veszteség, hisz még nem fejezte be a projektet. Én is hónapokkal későbbre tettem magamban ezt a napot – mondta a fiú nyugodt hangon, majd amikor Frank rosszat sejtve megfordult, még egy vállrándítással hozzátette: – De ha ma, akkor ma. – Aztán hirtelen torokhangon felvonyított. Kikapta a rozsdamentes acéltálcát Morrison kisasszony kezéből, majd nagy erővel a lány arcába sújtott vele. A lány hang nélkül csuklott össze, vére ívesen fröccsent a fehér falra. Oliver Frank torkát pedig egy erős marok kapta el, és Béka úgy csapta a falhoz a biztonsági tiszt fejét, hogy az reccsent. A férfi megszédülve csúszott le a fal tövébe, a felrepedt szemöldökéből szivárgó vér elmázolt nyomot hagyott a fehér festéken. Amire fejét rázogatva felállt, már csak ő és az ájult Morrison kisasszony volt a szobában. A férfi a falnak támaszkodva küzdött a rosszulléttel, de közben azért elővakarta a zsebéből a telefonját.

– Teljes lezárás! – kiabálta a készülékbe. – Bíbor riasztás! A Morpheus-példányok kiszöktek! Egy biztonsági osztagot kérek a mínusz harmadik szintre! – hörögte kicsattant szájjal, majd ellökte magát a faltól, és az orvosi köpenye alól egy 45-ös félautomata pisztolyt húzott elő. – Rohadék kis korcsok! – köpött egy véreset, miközben felharsantak a szirénák.

Hét perc múlva már a mínusz második szinten lévő zsilipkapunál találkozott Friedman professzorral az m4-es gépkarabélyokkal felfegyverzett tizenkét fős biztonsági osztag által lezárt folyosón.

– Ugye nem kell hangsúlyoznom, Frank – kérdezte az idős tudós idegesen ropogtatva az ujjait –, hogy mekkora katasztrófa lenne, ha egyetlen példány is kijutna! Pusztán a létezésük megszeg minden bioetikai normát, még az ovideói egyezményen kívül is! Az egyéb következményekbe pedig már bele se merek gondolni.

– Ennél fentebb nem juthattak, professzor úr – törölte meg a biztonsági tiszt a még mindig vérző homlokát. – Négy őr itt marad a zsilip előtt, kettő pedig a laborokban, irodákban rekedt embereket kíséri ide, és egyesével szkennelik őket, mielőtt átengedik felfelé. A többi pedig jön velem meg a kutyakísérővel, és levadásszuk a korcsokat. Ez egy teljesen zárt létesítmény. Nincs hová menniük! És, professzor úr…! Én már nem akarok befogással bajlódni.

– Hm. Tegye, amit kell, Mr. Frank!

A biztonsági tiszt intett a kutyakísérőnek, aki a rottweilerével az élre állt. A fegyveresek vadászláztól fűtve követték őket.

Egy szűk óra múlva a mínusz ötödik szinten a kutya elvesztette az addig könnyedén követett nyomot. Kétségbeesetten szimatolta körbe újra, meg újra az ajtókat és a lépcsőfordulót.

– Eddig lejöttek, az biztos – tárta szét kiképzője a karját. – Itt viszont összevissza futkározhattak, mert átfedik egymást a szagnyomok. Bárhol lehetnek.

– Ez a legalsó szint – mondta Frank, miután elővette a telefonját, és lehívta az alaprajzot. – Irattár, hulladékégető, kazánház, mosoda, szennyvíztisztító, két öltöző meg egy lőtér tesztpálya. – Ekkor egy kattanás hallatszott, és kialudtak a fények. Valahol felbúgott egy generátor, mire bekapcsoltak a vörös színű vészlámpák meg a felfelé mutató, menekülési utat jelző nyilak. – És egy villamos elosztó trafóállomás – tette még hozzá Frank dühösen, majd felkapcsolta zseblámpáját. A fegyveresek követték a példáját. A falhoz simultak, és gyanakvóan figyelték a sötét folyosókat. A vadászláz elillant, és átvette a helyét valami ideges nyugtalanság, amitől meg kellett törölniük a tenyerüket, mert kezük megcsúszott a fegyverek bakelitmarkolatán. Összébb húzódtak, mintha egymás közelségében keresnének menedéket. A biztonsági tiszt összehúzott szemmel konstatálta emberei kedélyváltozását, majd így szólt hozzájuk: – Nyugalom! Csak kölykök. Három torz kamasz, semmi több. Hárman itt maradtok a lépcsőnél! Nem mehet fel egyik korcs sem. Ti ketten jobbra mentek, mi ketten a kutyával meg balra. Minden helyiséget, minden egyes elcseszett lyukat átvizsgáltok! Szedjétek le őket! Civil nincs a szinten, így nem hibázhattok – rendelkezett Frank határozottan, majd a kiképzővel és kutyájával elindultak a mosoda felé.

A lámpáik fénye sorra világította meg az ipari mosó- meg szárítógépeket, amelyek pár perccel ezelőtt még dohogva dolgoztak. Most halkan pattogtak és zubogtak a kényszerleállás miatt. Bosszantó módon mindig éppen az a lehűlő alkatrészű gép reccsent nagyot, ami mellett elhaladtak. Ide-oda kapkodott zseblámpáik fénye ideges táncot lejtett a gépeken és a falakon. Aztán a kutya megtorpant, és gerince mentén, tarajként borzolódott fel a szőr. Az állat hallkan morogni kezdett. Frank lámpájának fénye a szennyvíztisztító felé eső folyosószakaszt világította meg. A fal mellett húzódó, derékvastag csövek némelyikéből sziszegve szökött a gőz, méteres, gomolygó vízpárafelhőket hozva létre, amelyeken a lámpa fénye úgy tört meg, mint egy tömör falon. Az egyik vasajtó félig nyitva állt. A rottweiler vicsorogva felugatott, és megfeszítette a pórázt.

– Itt vannak! Szólni kellene a többieknek – mondta a kutyavezető bizonytalanul.

– Nem, Louis! Elkapjuk őket! Engedd el a kutyát! – mordult Frank, és kibiztosította a pisztolyát.

A kiképző lecsatolta a pórázt, amire a kutya úgy lőtt ki a résnyire nyitott ajtó felé, mint egy szőrös torpedó. Azonnal elnyelte a sötétség.

– Kapd el, Max! A tiéd! – kiáltotta gazdája, de a hangja hörgésbe fulladt, amikor valami kicsapott a csövek közül.Louis a nyakához kapva megtántorodott. Vére társa arcába fröccsent.

Frank csak egy elmosódott alakot látott a gőzben, de azonnal tüzet nyitott rá. Egy kígyósebesen mozgó, vékony test villant fel a fegyverrel párhuzamosan fogott lámpa fényében, majd eltűnt a kutya után az ajtórésben. Frank háromszor is lőtt, de zavarta a gőz, és a tántorgó Louist sem akarta eltalálni. A lövedékek a betonfalon és a vasajtón sikoltva kaptak gellert. A lövések öblös dörejének emléke sípolva visszhangzott Frank fülében. Óvatosan haladt előre, szisztematikusan végignézve a csöveket, majd a fegyvert az ajtóra fogva, a kutyakiképző mellé guggolt. Louis nyakát egy éles, vékony pengével hasították fel, és a férfi kétségbeesetten próbálta elszorítani a sebet, de ujjai között vastag zsinórban bugyogott elő a vér. Frank tapétavágónak tippelte a gyilkos eszközt, és érezte, hogy nem sokat tehet társáért. A kutyakiképző szeme rémülten guvadt ki, és összeszorított foggal vinnyogott halálfélelmében. A biztonsági tiszt gyorsan kibújt köpenyéből, majd leszakította annak ujját, és pár mozdulattal ideiglenes pólyát készített belőle, amit a bően vérző sebre nyomott.

– Így – mondta Frank. – Próbáld meg rászorítani! Ha átvérzett, ne vedd le, hanem szorítsd rá a köpeny másik ujját is. Mindjárt jönnek a többiek! – Ezzel otthagyta a szűkölő férfit, és berúgta a vasajtót.

Keskeny, a gőztől rozsdásodó vaslépcső vezetett le a kazánházba. A párás hőség szinte mellbe vágta a tisztet. Lassan óvakodott le a lépcsőn, ügyelve arra, hogy nehogy mögötte rejtőzve, valamelyik kis rohadék átvághassa az Achilles-ínját a tapétavágóval. Amikor leért, gyorsan körbefordult. Egy nyolc méter hosszú, három méter széles előtérbe jutott, amely végén merőlegesen nyílt a kazánokhoz vezető boltív. Az alatt, a fal takarásában hevert a kutya elnyílt pofával. Frank először csak a fejét látta meg, majd ahogy közeledett, úgy kapott képet a testéről is, amely terebélyes vértócsában hevert. A kutya oldala felhasítva tátongott, és szétszaggatott belső szerveket kicibálták a hasüregből. A férfi önkéntelenül felnyögött, aztán valami súrlódó hangot hallott a sarokból, mire odakapta a fegyvert.

A lámpa fénykörében Jóta feküdt a padlón, markában a kutya félig megevett májával. A kölyök teste rángatózva feszült meg a metamorfózis kínjában, szeme fennakadt, kettéharapott nyelve véresen szorult a recsegve növekvő fogai közé. Mellette, félig a gázkazán takarásában Alfie állt meztelenre vetkőzve.

– Helló, Frank! – köszönt a kamaszfiú, és elmosolyodott.

Hol lehet a harmadik? – zakatolt a kérdés Frank agyában, és hátát a falnak vetette. Sehol sem látta Bétát, a lámpát és a pisztolyt pedig nem merte elmozdítani Alfie-ról.

Jóta mély, ziháló hangokat adott ki, és a lámpa fénykörének peremén látható volt, ahogy felpúposodik a háta a viharosan gyarapodó izomtömegtől. A férfi gyomrában jeges csomóként gyűlt össze az iszonyat, amikor rájött, hogy az idő ellene dolgozik. Hangja remegett, amikor kibökte a kérdést:

– Hol van Béka?!

– Ő evett elsőnek, Frank – mondta Alfie előzékenyen a kazán mögötti sötétbe mutatva, ahonnan hirtelen egy hatalmas, szőrös tömeg vágódott a tiszt felé természetellenesen nagyra tátott pofával, ujjnyi tépőfogakkal.

Frank felordított, és hátrálva tüzelni kezdett. Az expanzív lövedékek átütötték a széles mellkast, a bikanyakat, és kettő a torz fejbe csapódott, amelyben az állati mellett groteszk módon ott kísértettek még egy ember arcvonásai is. Agyvelő fröccsent a falakra, aztán a gyorsvonat sebességével becsapódó test a vaslépcsőnek sodorta a tüzelő férfit.

A szintlépcsőnél posztoló biztonságiak hallották a lövéseket. Előbb hármat, majd miután elindultak a mosoda felé, még ötöt gyors egymásutánban. Tüzelésre kész fegyverrel siettek a folyosóra, ahol Louis kivérzett teste hevert. A vasajtó mögül zajt hallottak, így a három férfi vállba kapott karabélyokkal ment be a kazánházba. A lépcső tövében Frank épp kapkodó mozdulatokkal tárat cserélt a pisztolyában, miközben tekeregve próbált kiszabadulni. Csípőjén és lábain egy torz szörnyszülött hevert szitává lőve, de még rángatózva. Annak holtsúlya szegezte a lépcsőhöz a tisztet.

– A szellőző! Lőjék a szellőzőt! – ordította a férfi hisztérikusan, amikor meglátta a biztonságiakat. A fegyverlámpák fényei a vaskos alumíniumkürtőre estek, amelynek kitört paneljében a katonák még éppen láttak eltűnni egy izmos, szőrös testet meg egy csupasz lábszárat. A fegyverek felugattak, és átlyuggatták a kürtőt. Egy csőből sziszegve gőz tört elő, és valahonnan, a fejük felől egy fájdalmas, dühös ordítás hangzott fel, amely aztán gyorsan távolodott. – Nem szökhetnek meg! – hebegte Frank, miközben kétségbeesetten próbálta letolni magáról a dögöt. Két biztonsági segített neki.

– Mi ez?! – nyögte az egyikük undorral az arcán, a tetem tágra nyílt, sárga szemeibe bámulva.

– Az egyikük! Átváltoztak! Mindannyian! Maguk nem látták, hogy mivé! Eddig én sem sejtettem… – dadogta Frank sápadtan, remegve, majd felkiáltott: – Nem értik?! Nem szökhetnek meg! A szellőzőben vannak!

– Nem juthatnak ki, uram. Biztonsági protokoll miatt a mínusz kettedik szinttől felfelé az épület többi része másik rendszeren van – mondta a szakaszparancsnok. – A kutatórészleg egy zárt rendszer. Egy csapda. Megnyugodhat.

– Majd akkor nyugszom meg, ha mind ki lesz terítve. Holtan kell látnom őket – suttogta a tiszt, és tétova mozdulattal próbálta letörölni az arcáról a vért.

– Megsérült, uram? – kérdezte a szakaszparancsnok, mire a férfi úgy meredt rá, mint aki még sosem látta.

– Ööö… nem. Nem hiszem. Louis sérült meg!

– Meghalt, uram, sajnálom. Friedman professzor ideküldte a védelmisek két osztagát. Specialistákkal és keresőkutyákkal jönnek. Perceken belül leérnek. Menjen fel a zsilipig, uram! Jonas majd visszakíséri.

Frank tétován bólintott, és remegve felfelé indult a lépcsőn.

– Maguk nem látták őket! – mondta a lépcsőn egy pillanatra visszafordulva. – Biztosra kell menni, hogy azok innen sosem jutnak ki! El kell varrni a szálakat!

Dr. Ernest Somnus két whiskyvel a gyomrában ért haza külvárosi otthonába. Mivel a telefonja egész délután rezgett, így inkább kikapcsolta. Ma kizárólag a feleségemmel leszek hajlandó beszélni – döntötte el magában. Egy óra múlva az asszony is hazaér. Rendelünk valami indiait, és iszunk egy kis bort. Ki kell kapcsolódnom. – Melankolikus hangulatban zárta be maga mögött az ajtót, és lépett be a nappaliba.

– Hagyd a lámpát! – szólalt meg hirtelen valaki odabent, és a doktor megdermedt.

Az ablakon át az utca fényei a sötét nappaliba szivárogva halványan világították meg Somnus kedvenc bőrfoteljét, amelyben egy férfi ült. Fehér, vérrel szennyezett inget, hónaljtokot és szürke szövetnadrágot viselt. A karjai a fotel karfáin nyugodtak, de mellette, a dohányzóasztalon egy félautomata pisztoly hevert. Somnus rövidlátón, hunyorogva próbálta kivenni a gyenge fényben a férfi arcvonásait.

– Frank?! Frank, maga az? – hebegte végül. Agya lázasan zakatolva kereste a megoldást, hogy mit kereshet nála a védelmi tiszt. – Tudom, hogy fel kellett volna vennem a telefont, amikor kerestek, de nem voltam olyan állapotban… – Elakadt a szava, mert a pisztoly mellett meglátott még valamit az asztalon. Egy kopott, barna bőrpénztárcát, a belőle kilógó plasztikkártyákkal. – Az az én tárcám! De hát mi ez az egész?!

– Tudod, felháborító, hogy tök üres a hűtőd. Pár zöldség meg joghurtok. Jó, ha a köretet össze fogom tudni dobni belőle. Borból is csak pár palack száraz fehér van. Fehérbort adjak egy rostélyoshoz?! Még a gondolata is borzalom! Tudod, mostanában, hogy kamaszodom, erős vágyak és késztetések működnek bennem. Leküzdhetetlenek. Bizonyára csak a hormonok – mondta a férfi, és előrehajolt. Oliver Frank vonásai még elnagyolva felismerhetőek maradtak a kifejezéstelen próbababára hasonlító arcon. Dr. Somnus szája döbbenten elnyílt.

– Alfie! – lehelte ijedten, és megborzongott. – Mi lett Frankkel?

– Helló, apa! Nos, megöltem, és megettem a máját. Ha jól sejtem, Jóta majszolgat még belőle a szellőzőrendszer kusza hálózatában, ahová berángatta a testet. Szerintem napokig nem fogják megtalálni egyiküket sem.

– Megölted Franket?! Megőrültél?! Ezért levadásznak akárhová is bújsz! Meg fognak ezért ölni, Alfie!

– Miért, mi más lett volna velem a terv? Már egy éve tudom, hogy mi lesz a sorsom. Ezért szabotáltam a vizsgálatokat: Hogy időt nyerjek és erősödjek. Nem hiszem, hogy sok veszítenivalóm lenne, apa. És mint látod, túljártam az eszükön! Kiszöktem. Ide, hozzád, a valódi világba!

– Miért jöttél ide?!

– Hová mentem volna? El kell varrni a szálakat. Létezésem három éve alatt téged ismertelek ki a legjobban, apa. Veled töltöttem a legtöbb időt. Még van hátra körülbelül négy és fél évem. Szeretnék mindent kiélvezni. A hormonrohamaim miatt most például párosodni, szaporodni vágyom. Nincs sok időm, így nem játszom elfojtásra. Élni fogok! Szegény Jóta és Béka helyett is. Ehhez szükségem van bizonyos dolgokra.

– Nem fogok neked segíteni, Alfie! – húzta ki magát dr. Somnus, és végre úgy érezte, hogy sikerült összeszednie magát. Vissza kell szereznem az irányítást! – gondolta.

– Ó, dehogynem! – nevetett fel a teremtmény szárazon. – Hisz ez az apák dolga. És ne szólíts többé Alfie-nak! Olyan kisfiúsan lekezelő. Én pedig láthatod: felnőttem! A projekted neve jobban tetszene. Hiszen az én magam vagyok. Igen, a Morpheus név épp megfelelő lesz.

– Mégis hogy veszel rá, hogy segítsek neked?

– Jaj, félreértesz! Nem úgy várok tőled segítséget. Tudom, hogy nem tennéd meg, hisz nem áll érdekedben. Inkább úgy fogalmazok, hogy amire nekem van szükségem tőled, azt elveszem.

Somnus eddig csak ijedt volt, de hirtelen félni kezdett. Valamiféle sötét bizonyosságot érzett a háttérben, mint egy fekete kősziklát a ködös úton. Ahogy közeledett felé, egyre inkább kibontakoztak a részletek a homályból, és ezek rettegéssel töltötték el. Alfie megsejtette ezt, és mosolyogva felállt.

– Kiszámoltam, hogy napi négyszázhúsz gramm húsra van szükségem a mimikri fenntartásához. Felszedtél valamicskét az utóbbi hónapokban szerencsére. Ha levesszük a nem emészthető részeket meg a mai napra tervezett rostélyoshoz felhasználásra szánt ezerkétszáz gramm színhúst, teljes öt hónapig elég leszel számomra. Amire ez elfogyna, úgyis bőven továbbállok. A fagyasztóládádat a pincében pedig már bekapcsoltam. Büszke vagy rám, apa?

Dr. Somnus rekedt kiáltással sarkon fordult, és a bejárati ajtóhoz rohant. A kilincsre csapott, de alig pár perce saját maga zárta be az ajtót belülről. A kulcsért nyúlni meg már nem volt ideje, mert Morpheus a hátába csapódott, és úgy nekinyomta a vastag tölgyfának, hogy kiszorult a tüdejéből a szusz. A férfi érezte, ahogy fogak mélyednek a húsába, majd a teremtmény fejének két erős rántásával egy nagy darabot szakított ki a Somnus nyakizmából. A doktor a sokktól összeesett volna, de Morpheus megtartotta a testét, amíg hatalmas kortyokban, kéjesen hörögve nyeldekelte a bőven ömlő vért. Az áldozat még akkor is magánál volt, amikor gyilkosa végre egy hangos nyögéssel elengedte, és hátratántorodott. Mind a ketten a padlóra zuhantak. Somnus fájdalmat nem érzett, csak a hirtelen vérveszteség miatti hidegrázás gyötörte. Ködösülő tudattal nézte a mellette rángatózó másik férfit, a ropogva formálódó arccsontokat és izmokat, ahogy a frissen felkenődött vérmáz mögött lassan ismerős vonások tűntek elő.

Hanna hiába próbálta beledugni a kulcsot a zárba, nem sikerült, mert a habókos férje belülről megint benne hagyta a sajátját. Sóhajtva megzörgette a kopogtatót.

– Gyere be drágám! – hallotta a konyhából a párja hangját. – Nyitva van! – A nappaliban volt megterítve. A gyertyák barátságos fénnyel ragyogtak az asztalon, és a levegőben ínycsiklandozó illatok terjengtek.

– Sütöttél, Ernie?! Azt sem tudtam, hogy tudsz olyat – dünnyögte az asszony meglepetten, és bezárta maga mögött az ajtót.

– Rostélyost készítettem, szívem. Bocsáss meg, hogy száraz fehérbort adok hozzá, de nem volt időm elugrani vásárolni – lépett elő a férje mosolyogva, két pohárral, amelyikből az egyiket a feleségének kínálta.

– Ünneplünk valamit? – kérdezte az asszony. – A születésnapom csak két hét múlva lesz – kortyolt bele a borba.

– De nem mindennap leszel huszonkilenc éves. Az vízválasztó egy hölgy életében. Mellesleg nem kell hozzá indok, hogy kényeztessem az én gyönyörű feleségemet.

– Te akarsz valamit tőlem, Ernie! – kuncogott fel Hanna. Férje mögé lépett, és hátulról gyengéden a nyakába csókolt.

– Igen, drágám. És biztos vagyok abban, hogy meg is kapom!