Tündérkoponya

Írta: Turi Dániel

A 2007. évi "Preyer Hugo emlékére" novellaíró pályázatra beküldött mű.

A doki egy nagy fekete macska alakjában egyensúlyozott egy vékony fapallón, több méter magasságban, lihegő kutyák fölött, melyek a fölébük függesztett lencsén át furcsának, még veszélyesebbnek, szinte kísértetiesnek tűntek. "Tudni kell, mikor figyeljek oda a félelmeimre, és mikor kell az elérendő célra összpontosítanom –kezdte kapisgálni– így sem a tanácstalanság, sem a tehetetlenség nem emészthet fel." Látótere hirtelen ciklámenszínű szegélyt kapott, szeme előtt a horizont felé vékonyodó palló és a végén az áttetsző kehely az ínycsiklandó sajtos–májas csemegével elvesztette térbeliségét, mancsai alatt a faragott fa bizseregve lett egyre simább, jellegtelenebb tapintású, testrészei pillanatok alatt méteresre dagadtak, majd bolhányivá zsugorodtak, teste végül ismét emberivé vált, és egy kényelmes ülésben érezte, amint a szonda eltávolodik fejétől, az elasztikus valóságfojtó massza lecsorog bőréről és visszavonul az ülés alatti kis tartályba, majd egy automata törölközőt köt dereka köré."

– Bátor Macska virtprogram megszakítva –szólt a géphang. – Dr. Xiao Jetrovicsnak sürgős teleholhívása van a Sár bolygóról, a Teljes Kör csoporttól.

– Kérem a holo-interfészt – melegítette be hirtelen visszakapott emberi hangszálait a doki, miközben inget kapott fel, melyen folyamatos mozgókép volt látható színes kockákkal. Ekkor fényszemcsék kezdtek kavarogni a levegőben, és fokozatosan összeállt belőlük a doki tudóstársának, Dr. Kamel Kvatrusznak alakja.

– Elnézést, hogy terápia közben zavarlak, főnök, de te kérted, hogy haladéktalanul értesítsünk, amint működőképes eszközzel rendelkezünk.

– Semmi baj, Kami, de a csillagközi tér szerelmére, ne a szabadkozásodat kelljen hallgatnom most, hanem az eredményeket lökjed!

– Elkészült a Tündérkoponya, főnök.

– Mifene, már nevet is adtatok neki... Azért nekem is lesz egy-két szavam ehhez a Tündérkoponya névhez, csak halljam, mit ügyeskedtetek össze, meglátom, találó–e. Gondolom, nem valami egyszerű kapu.

– Nem, annál sokkal érdekfeszítőbb és figyelemreméltóbb eszköz, főnök.

– Annyira felcsigáztál, Kami, hogy az eheti két szorongásos kitörés után már valósággal élvezem a körülményes szócséplésedet. Tudod mit, el se mondd, mi az, most rögtön kijelentkezem és átlövöm magam a Sárra. Hadd érjen meglepetés. – Azt hittem, utálod a meglepetéseket...

– Azért ér valamit ez az infatilis virtterápia... Még mindig úgy érzem magam, mint a mosott szar, de legalább már hiszek benne, hogy ez nem természetszerű.

– Örülök, hogy gyógyulsz, főnök.

– Hát még én, drága Kamelom, hát még én.

Felöltözött, kisétált a csatlakozószobából, beszélt a terapeutájával, kijelentkezett és felkészült a teleportációra.

Dr. Jetrovics visszatérő depresszióját kezeltette az előző hónapokban a Szigma-6B virtuálszanatóriumban, a pszichoinformatikus tervezők által évekig alakított, precíz és érzékeny gépek által felügyelt pihentető, analitikus és szembesítő virtvalóságokba lépve.

Most azonban kimenőre ment, hogy megnézze, mit tartogat neki a valóság odahaza, a Sár mélyén, az általa alapított Teljes Kör dimenziológiai kutatócsoport laboratóriumában.

A Sár tetszőlegesen bővíthető mesterséges bolygó volt, lényegében egy gigászi, gömb alakú kaptár, melynek minden egyes lakósejtjében a központi szabályzóra csatlakoztatott helyi körülményszabályzó-egységekkel teremtették meg az ott lakóknak megfelelő atmoszférát, gravitációt, időjárást. A Sarat nagyrészt egy rugalmas szerves anyag alkotta, így egyes sejtjeinek térfogata, felszíne tetszőlegesen változtatható volt, és a sejtek számát is elvileg korlátlanul növelhették.

A doki megérkezett a felszíni fogadóbuborékba, és magához hívta légautóját. Pár perc múlva már ott állt csoportja tagjaival a laboratóriumban, a kreatív elmék által folyondárral befuttatott szekrénnyi kvarkszámítógépek közt, szemben a fehér lepellel letakart gépezettel. Akár a Multiverzum dzsungelének kísértete, futott át az agyán.

Kvatrusz lerántotta a leplet a szerkezetről.

Amit a doki ekkor látott, emlékeztette az ülésre a Szigma-6B-n, amely segítségével a virtuális valóságokra csatlakozott. Gúnyosan elmosolyodott.

– Ha konstruáltatok egy virtprogramot, amiben Zelda Hill az én csajom, és megpróbáljátok bemesélni, hogy az egy teljesen valódi párhuzamos világ...

– Az utazásod nagyon is valódi lesz, főnök – mondta színpadias magabiztossággal Kvatrusz. – Mit tud a gép? –fordította komolyra a szót a doki.

– Na szóval, mivel az eddigi valóságsík-ugrások kiszámíthatatlanok és véletlenszerűek voltak, pár hónapja azon dolgozunk, hogy milyen alapon válogathatnánk a végtelen számú valóság közt. Először is sikerült pontosítanunk a számításokon, finomítanunk az ugrást szabályzó rendszeren, így tudtuk, hová érkezünk, a meglátogatott valóság koordinátáit el is raktározhattuk, és így tovább. Te ugye egy két hónappal ezelőtti holobeszélgetéskor megadtad azt az irányelvet, hogy olyan gépet kell építeni, ami az utazó visszajelzései alapján automatikusan vált a valóságok közt. Mondjuk egy olyan szerkezetet, ami automatikusan kaput nyit, ha a világ, ahol épp vagyunk, nyomaszt minket, vagy akár az életünkre tör. Sokat gondolkodtunk egy frappáns megoldáson, és én... ihletforrásként... bátorkodtam a személyes naplódhoz folyamodni. A doki arcára rémület ült.

– Ne félj – előzte meg a katasztrófát Kvatrusz, – nem olvastam bele a drága naplódba, csupán látatlanul betápláltam az Ideotronba, megadtam, mik az alapelvek, aztán a program kiadta ennek a szerkezetnek az elvi működését mint az elvárásaidnak és jellemednek leginkább megfelelő megoldást. Ezt mára sikerült gyakorlatba ültetnünk. A Tündérkoponya nem kaput nyit a párhuzamos világokra, hanem az utazó tudatát transzportálja annak jelzései alapján. Nevezetesen... elválasztja az elmédet... a tudatod, az emlékeid a világmindenségtől, és egy független, valóságok fölötti burokba helyezi.

Majd újraanyagiasítja a megjelölt párhuzamos valóságban, az ottani agyadba helyezi, miközben az abban lévő tudat átkerül az itteni ülés támláján nyugvó, elkábított fejedbe. Csak olyan világokat ér el, amelyekben te ott vagy és ilyen vagy, mivel beállítottuk pár rád jellemző dologra... A DNS–edre, a testalkatodra, a korodra... És csak olyan világokba utazol, ahol az észlelt közvetlen környezeted közel megegyezik az éppen elhagyott világban tapasztalttal. Erre azért van szükség, hogy az élmény folyamatos történésként hasson.

– Várj csak... Jól értem? A Tündérkoponya úgy dobál a világok közt, hogy én úgy éljem meg, mintha nem is utaznék... Ha tényleg azt hoztátok össze, amire gondolok...

– Olyan gépet alkottunk, amely segítségével szimulálni lehet olyan történéseket, melyek egy világegyetemen belül maradva túl...

–...valószínűtlenek lennének. Túl szerencsések, hogy azok velem történjenek meg, a mezei Xiao Jetroviccsal az egyes számú univerzumból... Srácok, ha ez tényleg működik...

– Hmmm... Nagyon finom szerkezet, megértése hatdimenziós gondolkodást igényel, nincs is ember a csoportban, aki minden egyes alkotóelemének, a stabilizáló dimenzióközi erőterektől egészen a tartósító–reanimáló fraktáladatbankig értené a működését. A gépi szimulációk szerint azért biztonságos... Meg végeztünk egy egyórás kísérletet Mhalikkal, és még mindig ki tudja rakni a Rubik-kockát... Az interdimenzionális köldökzsinór téged huszonnégy óra múlva fog visszarántani.

– Legyen huszonkilenc óra... ASzigma-6B-n annyi egy nap...

– Megoldható. Végül is csak egy adat a pár szeptillióból...

A doki arcán széles, színpadias mosollyal, belül leplezett szorongással az ülésbe huppant.

– Kiindulópontként egy olyan valóságot választottunk, ahol... lássuk csak... a szondák szerint te két héttel ezelőtt fejezted be a terápiát, és most éppen a Metapiramisba ruccansz ki. Gondoltuk... Mi jobb a szerencse tesztelésére, mint egy kaszinó?

Egyetlen épület volt a bolygón, mely anyagát és szabályszerűségeit tekintve eltért a Sarat hízlaló, egyre sokasodó sejtek rengetegétől: a Déli–sarkon elhelyezkedő Metapiramis felszíntől a mély felé csúcsosodó fenséges aranygúlája. A felszínen a piramis pontos mása volt látható holografikusan kivetítve.

Az első kapu szkennerei leolvasták Jetrovics kocsijának rendkódját, így azonosították a sofőr faját. Majd a légautó a második kapuhoz haladt, ahol egy cső csatlakozott egy bemenetre a jármű alján. A műszerfal felett egy holografikus női arc jelent meg, a hangszórókból kellemes géphang szűrődött. Jetrovics járt már párszor a Metapiramisban, de a kapunál üdvözlő nőarc nem volt ismerős korábbról... Ha jól emlékszem, vakarta a fejét, az előző alkalmakkor egy másik hologram fogadott... De ekkor el is veszett a vállra omló barna haj, a deres orcák, a kecses ajkak és az olajbogyó szemek szépségében.

– Kérem, helyezze kezét a műszerfalon található tenyérazonosítóra!

Jetrovics engedelmeskedett. Asszem, gondolta közben, az én világomban a "kérjük" szót használta a hologram. Ez így jobb. Személyesebb... Intimebb...

– Gratulálok, kedves Jetrovics úr, ön ma a tízezredik emberi vendégünk, ezért mai estéjének költségeit a Metapiramis igazgatósága átvállalja. Ez nem vonatkozik természetesen a szerencsejátékban elvesztett pénzösszegre.

A dokit nem érte meglepetés, a gratuláció hallatán csupán elégedetten nyugtázta: a gép működik. Annál inkább izgalmasnak találta a holo–lányt. Mintha a lány ismerné őt, gondolta a doki. Mintha tudná, mikor kell elmosolyodnia, mikor kell hunyorítania, hogy az ő testét–lelkét kellemes melegség járja át.

– Olyan nem lesz – vigyorodott el hamiskásan a doki. Flörtölni egy hologrammal, futott át az agyán, egy mesterséges, csak egy programban létező szépséggel... Ajjaj, úgy látszik, túlbecsülte a depresszió poklából lassan kiemelkedő személyiségét... Nem biztos, hogy újdonsült életösztönével meg tudja őrizni józanságát...

– Kérem, szóban vagy az érintőképernyőn megjelenő listáról való választással jelölje ki a termet, ahol az estét kezdeni szeretné!

– Hmm... Legyen a Phyton Játékbarlang.

A légkocsi egy átlátszó falú liftbe lebegett, ahonnan látszott a Metapiramis szerkezete, mintha röntgenszemmel figyelné az épületmonstrumot. Erőtér szövődött a légkocsi köré, kvarkok parányi ikráiból álló delejes zselé, hogy a jármű a lift közepén maradjon. Afelvonó kilövődött, száguldva elindult a labirintusszerű liftaknában a Phyton Játékbarlang felé. És a doki szeme előtt rohantak a párhuzamosok, metszők és kitérők, mind-mind fényes aranyszínnel, így mindig legalábbis sejtette, hol jár...

Gery Phyton huszonkettedik századi angol neo-szürrealista filmművész volt. Abban a korban élt, amikor a holofilmek hódítottak az ötérzék-mozikban és a virtuális valóságok is egyre életszerűbbek lettek. E korban a kétdimenziós film már csak a pénzhajhászattól függetlenedő művészek eszköze volt. És Phyton volt a legjobb eme művészek közül.

A róla elnevezett játékbarlang valóban úgy volt kialakítva, hogy természetes barlangnak hasson, melynek falát mindenhol angolosan nyírt gyep borítja. Most csak kevesen lézengtek a biliárdasztalok körül, álltak a sokkarú rablókkal szemközt vagy ültek pasztellszínű ízesdohány–füstbe burkolózva egy asztalnál kártyával a kezükben. A doki nem kedvelte a túl nagy társaságot. Ekkora pont megfelelt neki. Egy térképhez ment, megnézte, melyik terem melyik asztalánál várnak játékosra. Kiválasztott egyet. Mintha gyorsabban ért volna oda, mintha kevesebb helyiségen haladt volna át, mint amennyin a térkép szerint kellett volna. És ő szeretett gyorsan odaérni. Gondolkodott rajta, menjen–e vissza újra a térképhez, de már ott állt az Andalúziai Pedigré asztal illusztris törzsvendégei közt, akik üdvözölték a lelkes amatőrt.

A doki leült, rendelt, várt az italra és az osztásra, közben oldalra meredt, egy képernyőre, melyen Phyton utolsó filmje, a Fekete zivatar Birmingham felett volt látható. Ahogy az a szürrealista művészettől elvárható, az álomszerű moziban nem volt zivatar és egy szó sem esett Birminghamről. A doki látta már a filmet jó párszor, annak idején művészettörténet órán, megvolt a gyűjteményében és akkor is bele-belenézett, amikor eme játékbarlangban járt. Ismerte a Fekete zivatart. De nem ezt a Fekete zivatart. Ezt a filmet sosem látta. Ugyanazok a szereplők, ugyanaz a stílus, de egy másik kusza álom.

Az a jó a kártyában, hogy józan ész és emberismeret kell hozzá jócskán, de szerencse is, ami ha az ember mellé szegődik, kétely nélkül magáénak hiheti az első kettőt is.

A negyedik hermész-7-i dérpálinka és a harmadik zsinórban nyert játszma után az egyik kurta bajuszú, arisztokratikus potrohú, egyre döbbentebb partnernek mennie kellett. Nem megfutamodott, tényleg nagy sajnálatára búcsúzott egy váratlan hívás miatt. Szemlátomást szívesen próbára tette volna dr. Xiao Jetrovics szerencséjét, még ha ezzel megcsapolja féltve titkolt svájci bankszámláját is.

Mi nem oké?

Svájc?

Az ember benépesítette a Tejút Orion-ágát, egész naprendszereket terraformált, hogy bolygóik gyáraiknak, állattenyésztő telepeiknek, növénytermesztő farmjaiknak, kórházaiknak szolgáltassanak helyet, de ami a bankokat illeti, e kusza galaxisban a legbiztonságosabb hely még mindig a földi Svájc a pénz számára. Van ez így.

A pocakos kártyás helyére szinte azonnal új vendég érkezett. Ez nem valószínűtlen, ez... ez csak tudatos isteni jutalom lehet, futott át a doki agyán. Ez a mennyország. És Ő... Schara O'Flaherty, e mennyországnak bronzhajában zsenge fehér vénuszi sáfrányvirágot hordó, sötét smaragdszemű, tejbőrű, bimbóajkú, könnyű fátylat hordó királynője. A doki álmaiban festett így.

– Nem hittem, hogy valaha találkozok még veled – ült le Schara és fektette sima ujjbegyeit a kártyapaklira, –erre itt vagy ezen a mesterséges bolygón ebben a mesterséges játékdzsumbujban...

A doki elvörösödött, szája résnyire tátva maradt, végtagjaiból kiszökött a vér, gyengének és boldognak érezte magát, minden erő és indulat ágyékába összpontosult. Szólni sem tudott. Egy nyurga, marsi galagonyaszivarral füstölgő asztaltárs törte meg az áhítatos csendet:

– Micoda codás találkozás... Aztán öcce ne jáccanak...

– Eszemben sincs –jelentette ki fürgén Schara, kihívóan a doki szemébe nézve.

A játszma végéhez közeledve a doki rájött, hogy nem is akarja megverni Scharát. Nem is sikerült. Vesztett. Schara nyert, hirtelen és elképesztő fölénnyel. Csak ők ültek elevenen egymással szemben, asztaltársaik csak vegetáló porhüvelyek voltak. A doki előtt a pakli, vele szemben Schara tekintete, pisze orra és győztes ajkai:

– Ossz. – A doki utolsó vesztes játszmája következett a Sár Déli-sarkának éjszakájában. Amikor véget ért, Schara észrevétlenül már a szomszédos székben ült, a képernyő pedig a dokival szemközti falon volt. A Fekete zivatar. A képen épp egy erdei sikló és egy vörös korallkígyó csusszantak kettesben egy szikla alá.

A szerelem néha különös, édesded-önkínzó játékok kiagyalására készteti a férfit. A dokit régen is, most is rabul ejtette Schara kisugárzása, de végül is felszínes és oktalan nőnek tartotta. Elidőzött azért a vakszerelmes lángelme szerepében egy franciaágyban, a Phyton Játékbarlanghoz tartozó kis hotelban. Ami nem létezett az otthoni Metapiramisban. Schara sápadtkék fátyla a vörös posztószőnyegen, a virág a hajából az éjjeliszekrényen, egy pohár nedves alján. A takaró mozgó mintáján csillagok pislákoltak egykedvűen, alatta meztelen alakok hánykolódtak. sáfrányvirágot a pohárból, a doki orrára tette, majd tenyerével lesimította a doki szemhéjait. Az utolsó, amit látott, az Schara kacéran mosolygó arca volt: az ajak alól félig kitetsző felső fogsor, mely játékosan az alsó ajakba harap.

Szeretem a sáfrányvirágot – mondta Netti, és lehuppant a doki mellé az ágyba. Szavaira a doki kinyitotta szemét. Egy egészen másféle szobában voltak, és a mennyezeten egy képernyőn a Fekete zivatar futott. Annak kell lennie, gondolta a doki, ez az egyik Fekete zivatar a miriádnyi közül. Netti kövérkés, gyerekes kis ujjaival felcsípte a sáfrányvirágot, saját pisze orrocskájára tette, bájos színpadiassággal lehunyta szemét, majd ismét kezébe vette a kék, illatozó hajdíszt, és szirmonként fosztani kezdte. Szeret, nem szeret, lüktették némán halvány ajkai. Kék sáfrányvirág, gondolkodott el a doki. Ritka lehet. Legalábbis odahaza.

Viszont Netti szőke, hullámos hajához és tavaszszín szemeihez ez illett.

A szirmok mind letépve hevertek, egyikük pont Netti köldökét fedte, egy másik szőke ágyékán kékellett.

– Játsszunk valamit – tört fel a dokiból. Agya úgy át volt itatva boldogsághormonnal, akár a szivacs. – Én hordok magamnál egy játékot – jegyezte meg színlelt lakonikussággal Netti. A pöttöm kisasszony felpattant, lábujjhegyen retiküljéhez szaladt, a szirmok végigcsúszdáztak lábszárán. Előkotort egy kis, piros, tojás alakú tárgyat, melyen négy ezüstszín tapasz volt, kettőn a hímnem, kettőn a női nem biológiai jele. A doki érdeklődve felült. Netti a saját, majd a doki halántékára illesztette a megfelelő tapaszokat.

– És most? – kérdezte a doki.

– Hunyd le a szemed –suttogta Netti.

A dokit nem sötétség várta, hanem Netti vörösen ragyogó alakja. Ajkaiban először erős lüktetést, majd maró, égő zsibbadást érzett. Meglátott Netti vállán egy kék foltocskát, és reflexszerűen odahajolt és megcsókolta. Ajkában az érzés megszűnt. Ezután Nettinek kellett egy hűsítő foltra szorítania az ajkait a doki mellkasán. Majd a doki következett, a fénytől és az ösztökélő fájdalomtól vezetve megcsókolta Netti gömbölyű barackmelleit. És ez így ment tovább és tovább, amíg cáfolhatatlanul be nem bizonyították egymásnak, amit a sáfrányvirág szirmai is elárultak Nettinek.

– Ha már így összeröffentünk –mondta haját szárogatva Netti, – ruccanjunk ki valami szép bolygóra, a természetbe.

– Ha nagyon akarod – vont vállat sziporkázó kockás pizsamájában a doki. – De te csomagolsz...

– Pimasz... – mondta játékos indulattal a lány.

Netti utált a doki helyett dolgozni, de kivételesen most volt kedve csomagolni. A doki akart is menni, meg nem is. Valóban egzotikus élmény lenne élete eddigi legtartósabb szerelmével mondjuk egy évszázadokkal ezelőtt terraformált, buja gyümölcstermelő bolygón kirándulni, de Netti Kosztka talán még jobban imádta az exobotanikát, mint őt, ki tudja, mennyit foglalkozna ott vele és mennyit holmi idegen gyomokkal. Ráérősen szedelőzködött, ruhái után koslatott az órák alatt feldúlt szobában.

– Gyere akkor – sürgette felöltözve Netti. A doki zsebre vágta kezét és még egy utolsó pillantást vetett a Fekete zivatarra. Vajon hány változatba tekintett bele, mióta utazik?

Netti kis piros légkocsijával mentek, mely a huszadik századi Fiat Cinquecentóról volt mintázva. A nő robotpilótára állította a járgányt, feltett egy improvizátorlemezt, és amikor megszólalt a gép által helyben szerzett andalító hegedűmuzsika, a doki vállára hajtotta a fejét. A doki a műszerfalon babrált, a Sár helyi hálózatát böngészte, és közben szembesült a Tündérkoponya félelmetes képességeivel.

Körülöttük a Sár nőtt és nőtt. Úgy nőtt átmérője, ahogy haladtak benne, tapasztalta a Sár adatait percről percre szemmel tartó doki. Szereti Nettit, ezért neki is örömet szerez, ha teljesítheti a nő kívánságát, de közben jobban szeretne fa– és fűféle vetélytársai nélkül, kettesben lenni a lánnyal a kisautóban. Negyed órája utaztak már és beszélgettek, ekkorra egy napnyi méretű objektumban haladtak. Közben a doki percről percre valóságot ugrott, ezért a beszélgetés az ő szemszögéből kusza, már-már fárasztóan összefüggéstelen volt. Végül kilyukadtak a doki egyik hajdan kedvelt agypihentetésénél, az asszociációs játéknál. Még fél óráig felelgettek egymás szavaira a fokozatosan szupernóványivá duzzadó Sár szívében haladva, fel sem tűntek az ugrások; aki sokat játssza ezt a játékot, már bármilyen furcsa asszociációt elfogad. Közben a doki elgondolkodott. Ez az alacsony, eleven, vidám, fiatal botanikusnő mindent megad neki. Hogy lehetne ennél boldogabb? Ha olyan társ kerülne mellé, akinek ő ad meg mindent, akit senki más, csak ő tehet boldoggá. Ettől nemcsak jól, hanem jónak is érezné magát. Ezen töprengve álomba merült.

Azt álmodta, hogy a galaxisnyi Sár zsugorodni kezd, mintha súlya a semmibe omlana, pillanatok alatt borsónyi méretűvé megy össze. Lelke egy zugában szorongást kelthetett az egyre gigászibbá váló műbolygó, amely nem engedi, bár csak azért, mert ő nem akarja, hogy engedje. Ugyanis az álom történéseit kívánatosnak érezte.

És ébren volt, észrevétlenül átsiklott az álomból az ébrenlétbe – amely az álom valóssá kövült mása volt. Szkafanderben, ritka kényelmes szkafanderben, amint nézi buggyos űrkesztyűjét. Miért van itt? Vajon miért nézi? Egy kis gömb alakú tárgy, alján piramis alakú ék, ami érintésre hologramnak bizonyult. Óvatosan ujjai közé fogta, arcához közelítette, és megvizsgálta. A Sár volt az, a Sár sejtről sejtre, ahogy az emlékezetében élt, ki tudja hogyan, de kisebb méretben az ujjbegyénél.

Ez lehetetlen. Csak álmodna? Ne legyen már ilyen életidegen helyzetben, ezerszer óriásabban a saját bolygójánál, gondolta, legyen csak álom. Amiből a következő pillanatban fel is riadt, a Sár embernegyedének egy utcáján, egy padon. Az anyagszintetizátorból áradó friss szél felváltotta a szkafander természetellenes levegőjét. Vállára egy éjfekete hajú lány hajtotta a fejét. Adoki még a nevét sem tudta.

– Elbóbiskoltál – mondta a lány.

Felismerte. ASzigma-6B-n látta. Csak néhányszor, messziről. Nem tudta pontosan, mi a betegsége, csak azt, hogy legalább annyira retteg a valóságtól, mint a virtszék valóságfojtó masszájától. Rettegett az ébrenléttől, rettegett az álomtól. És szép volt. Nem is tudott róla, külsejét robotok és orvosok tartották rendben. De gyönyörű volt, a legtermészetesebb, legmegindítóbb szépség a három közül.

A doki óvatosan átölelte. – Mondd a nevem – súgta neki

– Xiao –felelte a lány, mintha ezredszer mondaná.

– És... mondd a te neved!

– Riana. Xiao Jetrovics és Riana Jetrovics... – a lány haja előreomló fürtjeit arca elé emelte és félősen mosolygott. A doki érezte a gyűrű hidegségét az ujján. És ez legalább annyira csodálatos volt, amennyire félelmetes – ezért is maradhatott valóság.

– Elmegyünk a Piramisba? – vetette fel később a lány.

– A Metapiramisba? Most inkább kettesben szeretnék veled lenni.

Riana meglepetten pillantott fel rá, mintha egy vicc poénján törné a fejét, amit nem ért.

– Szeretném, ha eljönnél velem oda!

A Metapiramis itt legalább négyszer akkora volt, ahogy hatalmasabb, ellenben az otthonihoz hasonló lélekszámú volt maga a Sár is. Ahogy a doki a kapuknál rájött, a gigászi gúla itt nem is szórakozóhely, hanem afféle szálloda és pihenőközpont volt.

És nem is akármilyen!

– Brilian-3 szoba két személyre – mondta Riana a műszerfalon megjelenő homályos hologramnak, aztán belebegtek a liftbe, és kilövődtek a párhuzamosok, metszők és kitérők arany panorámájába.

A Brilian-3-at az emberek általában a leggyönyörűbb ismert bolygóként tartják számon. Riana is annak tartotta, nemcsak itt, hanem odahaza is. Ott csak egyszer látta egy rojtos szélű plakáton, valami koszos külrendszeri teleportállomáson. És ott nem tudta elmondani, hogy sokat jelentene neki, ha eljutna oda, mert nem ismerte a bolygó nevét, és a szavai artikulálatlan őrjöngésként, valaki más artikulálatlan őrjöngéseként visszhangoztak a fejében, amint kimondta őket. A telepaták kétségbeesetten visszarántották tudatcsápjaikat, amint az elméjét észlelték, még a gondolattolmács programok sem tudtak mit kezdeni az elméjével. Itt is pokolian össze volt zavarodva, de itt ismerte a dokit.

A Brilian-3 légköre egyébként ember számára lélegezhetetlen volt, de sok virtprogram merített az ottani környezeti adottságokból, és olyan, részben holografikus környezetszimulációk is, mint amilyenekkel az itteni Metapiramis büszkélkedhetett. A doki és Riana megérkezésük után leheveredtek egy természetesnek tűnő óriásszivacsra egy kellemesen sós levegőjű barlangban. Velük szemben kis színpadszerű alkotmány, egy 3-D minimozi.

– Nézzünk valamit – javasolta a doki.

Az univerzum legelemibb alkotóira hullott körülötte, és elterült lelke alatt, mint sokdimenziós óceán. És ő lebegett a vizek felett, egy erőtér éteri buborékjában. Aztán kilőtt. Akár egy végtelenségnyi Metapiramisban, egyenesek és görbék miriádja száguldott körülötte hangtalanul. Az erőteret lüktető színfoltok vonzották magukhoz, mint méhet a virágok, de egyik sem eléggé, míg végül egy cinóberszínű folt szirmai közé rántotta.

– Mit szólsz egy régi 2-D-shez... mondjuk a Fekete zivatar Birmingham felett?

Letöltötték a filmet a Metapiramis számítógépének memóriájából, és a szivacson egymáshoz bújva elmerültek a zivatar látványában. Nincs két egyforma zivatar.

Miután a film véget ért, Riana megnyomott egy gombot a barlang falának egy szokatlanul sima felületű részén. A táj hullámozni, majd halványodni kezdett, valahol a hologramok mögött, az igazi falakban hősugárzók kapcsoltak be, és fokozatosan az ismert, egy gyönyörűbb táj tárult a szemük elé: a Brilian-3 felszíne.

Forróság volt, fehér szikrák bukfenceztek a mindent belepő gőzről, a környező sziklák színe, akár az antarktiszi jég, de azok is a napfénytől hevültek; éjszaka, amikor kristályszerkezetüket nem érte jelentős fény, halványsárga derengésű tömbökké sötétedtek.

A doki érezte, hogy Riana mennyire próbál boldogságot erőltetni kaotikus lelkére őérte, hálából, amiért vele van. És megérezte azt is, hogy a lány mennyire boldogtalan a lelke mélyén. Körülfonta karjaival Riana meztelen testét, kétségbeesetten szeretkeztek. És Riana egyre boldogabb lett a doki ölelésében, nemcsak pillanatnyilag, de egyre inkább gyógyult. Valójában Rianák sokasága suhant át a doki karjai közt, és világoké körülötte. De ő jónak érezte magát, gyógyítónak, ez kitöltötte érzékeit, nem is számított, hogy körülötte a hőmérséklet le–fel szánkázik, és valószerűtlenül kavarog testük körül a levegő. Annyira boldog volt, hogy már nem is volt szüksége senkire a boldogsághoz, eleresztette Rianát, elengedte a Brilian–3–at, kiengedte maga alól a valóság Sarát.

Gyerekkora helyszínén volt, a Földön, Minszk egy kertvárosában. A földön hevert, a Földön. És mégsem. A csillagos ég teljesen idegen volt. Mintha nem is a Tejúton lenne. Ez nem az otthona, és innen meg se tudná mutatni az utat otthonig egy csillagtérképen. Ez elképzelhetetlenül messze van onnan, nem is ez a jó szóhasználat, inkább elképzelhetetlenül máshol van. De... egy embernek... nem a boldogság az otthona? Nem az a hely, ahol mindenkitől a legkedvesebb pillantást kapja, ahol az éj és a Metapiramis úgy burkolja, akár egy anyaméh a törekvő elme megnyugtatására, ahol Schara és Netti és Riana folyton rámosolyognak valahonnan a látótérből, ahogy a Pygmalion–2–re kráterszeplőzte elefántcsontszín holdjai? Nem az a világegyetem jár neki, ahol mindenért elég kezét nyújtania? Joga van egyáltalán elhagynia azt a világegytemet, amely átrendezi miriád galaxisát, csak hogy neki megtartsa ezt a háborítatlan buborékot, ezt a megtalált paradicsomot?

Eszébe jutott, mennyi gondja-baja volt az egyetemen a világtérrajzzal. Folyton arról beszélt, hogy hajóra pattan, keres egy olyan eugurut, egy génmanipulált kiborg csodadokit, aki tanítás helyett egyszerűen betölti az információkat a fejébe. Ez az ismeretszerzési mód a Földi Konglomerátum felségűrterén tiltott volt. Az ifjú doki azzal érvelt, hogy a tudósnak szinte Isten elleni vétek olyasmi bemagolásával vesződnie, ami nem következtethető ki logikusan, ami a véletlenen, a konkrétumon alapszik. A professzora, Dr. Spengler gúnyolta is, hogy ha nem tudja a világtérrajzot, el se fog találni az euguruk felségűrterére... Hát most ha akarja, az ő kedvéért akár pillanatról pillanatra átrendeződő saját univerzuma otthonos terébe üvöltheti: akárhol és akárhányszor is vagy, Dr. Spengler, tollsöprű a valagadba! Íme az én csillagtérképem, amit újra és újra telepötyögtet a lábam előtt heverő véletlen!

Eltűnt az ég, csak a romlott levegőjű minszki sikátor maradt, ahol ő olyan egyszerűen boldog volt. Boldogsága megolvasztotta elméjét. Mintha hermész–4–i vérméz oldaná fel ízlelőbimbóit, futott át agyán...

És érezte, hogy valami a fejében matat. És azt, hogy nem boldog többé.

Feltérdelt. Aztán meglátta a bestiát. A galantféreg és a tengeri rózsa keverékének nézett ki, és pont olyan magas volt, mint a doki. Hogy kényelmesen elérhesse tucatnyi féregként tekergőző csápjával a fejét.

Ki tudja, hogy kerülhetett ide, a Földre.

Mindenesetre a valószínűsége több, mint nulla.

Egy pillanat alatt körülfonta a doki koponyáját lucskos, émelyítő bűzű csápjaival, melyek közül előfurakodott a rohadásszínű tapadókorong. Sosem látott ilyen lényt, az ő univerzumában talán nincs is. De sejtette, miért van itt, felszínre került egy balsejtelem; az a szorongás, ami a székbe ülésekor a hatalmába kerítette a dokit, rettegéssé dagadt...

De ő itt maradt... és zuhant. És érezte a zuhanás kiszolgáltatottságát és halálfélelmét, menthetetlenül. És mint egy lassított felvételen, földet ért. Belepuffant elméje egy lehasadt, elszigetelt zugába, belesüppedt, akár egy apadt kút iszapos fenekébe. Valahogy hallotta, hogy zakatol messze, máshol az idegrendszere, közönyösen termelve a bestia számára az eufória, az orgazmus, a katarzis hormonjait, hogy annak barbár gyomorsavai döglött fehérjékké oldják.

De ő egy nyirkos csontváz volt elméje egy elhagyatott kútjának iszapos fenekén, sorvadt idegekkel, felnézni is képtelen, csak fázni, félni és foszlani képes. Nem volt menekvés, nem tudta összegyűjteni erejét, mert a számára elérhető tartományban nem volt mit összegyűjtenie.

Atyaisten, mi az ördög lesz az agyából, mire visszahozzák? Pokolian szenvedett. Huszonkilenc óra... Nagyjából tizenhat óra lehet még hátra... Ha befogja a pofáját a laborban, csak tizenegy lenne... Nem számít. Semmit sem számít. Ez... Tudta jól, hova zuhant a hirtelen áldásözöntől ellanyhult és a bestia által széthasított tudata... Ez a depresszió. Itt nincs idő. Öröktől fogva itt rothad félholtan, és örökkön örökké itt fog rothadni. Képtelen volt tudni, hogy visszahozzák és helyrerakják az agyát, de legalább elképzelte.

Képtelen volt felfelé fordítani penészfehér csontvázfejét. De elképzelte, hogy felnéz.

És odafenn, a kút káváján Bátor Macskát látja, mindenre felkészülve körözni.