Philip Golham élete és halála

Írta: Fekete Gy. Viktor

2008. évi "Preyer Hugó emlékére" novellapályázat döntőjébe jutott alkotás

Első fejezet

Aznap reggel arra ébredt, hogy egy angyal ül az ágy szélén, és az arcát simogatja. Kábultan gyönyörködött a lány lágy vonalaiban, ahogy tejfehér bőrén visszatükröződött a reggeli nap fénye. Mosolygott: cseresznyepiros ajkával és tengerkék szemével egyszerre – hosszú barna haja pedig, mintegy keretbe fogta ezt a mosolyt. Philipet elvakította ez a szépség, fel sem fogta annak valótlanságát, és az egész helyzet képtelenségét. Úgy ítélte meg, hogy mindezt bizonyára csak álmodja, neki pedig esze ágában sem volt felébredni belőle. Lassan kiszélesedő látóterét két hatalmas, hullámzó szárny lakta be, melyet mintha lágy szellő lengetett volna szüntelenül. Angyalszárnyak!

Orrát rózsaillat csapta meg. Talán ő maga állította az illatgenerátor szabályozóját így előző este, mégis, még soha nem érezte ennyire valóságosnak az élményt. Oldalra fordítva fejét felmérte a szobát. A hatalmas üvegablakon beszűrődő fény szivárványkristályokra tört a szőnyegen ülő telt borospohár testén, mellette két üres üveg hevert. Halványan emlékezett rá, hogy este kicsit jobban eláztatta magát, mint egyébként szokta, bár az utóbbi pár hónapban ez nem számított újdonságnak. Amúgy a szoba jóformán üres volt – a volt felesége mindenét elvitte a legfontosabb bútorokon (például a bárpulton) kívül.

A lányra pillantott megint, aki törékeny testével most a legerősebb támasznak, egyszerű, ékszertelen küllemével a legdíszesebb ékkőnek, és valószerűtlenségével együtt is a legbiztosabb pontnak tetszett. Egymásra mosolyogtak. Úgy vette észre, mintha azok az apró, cseresznyepiros ajkak mozognának, halványan hallotta is a hangokat, de nem ismerte fel, vagy ha mégis, hát nem értette meg azokat.

Felült, megdörzsölte szemeit, majd elindult a fürdőszoba felé, mezítelenül, ahogy volt. Mintha megérezte volna az őt követő tekintetet, az ajtóban még visszafordult egy hosszú pillanatra, majd belépett a zuhanykapszulába. A plexifalak mögé épített neoncsövek automatikusan bekapcsoltak, emberőrlően poshadt fénnyel árasztva el Philip testét. Az egész kapszula fénylett, ahogy a keskeny ajtó a helyére csúszott. Testének torz tükörképe fáradtan nézett vissza rá – undorítóbbnak tetszett most, mint maga a neonfény! Megérintette a hőérzékelős fal egy részét, mire a rejtett, apró csövekből a testhőmérséklet alapján beállított, enyhén meleg, de nem túl forró víz záporozni kezdett rá.

A tükröződő felületen eközben feliratok jelentek meg: pontos idő, a reggel legfontosabb híreinek szalagcímei – csupa értéktelennek tetsző információ. Aztán hirtelen valami kattant benne, mint amikor valakiben – kissé megkésve – összeáll a kép.

– Állj! – üvöltötte, miközben a fülkeajtóval küszködött. – Mi a… ?

Jóformán kizuhant a kabinból, a szőnyegen térdelve pillantott körül. Senki nem ült az ágyon, egyedül volt. Az ablakon hideg, szúrós fény áradt be, köze sem volt ahhoz, ami ébredésekor vette őt körül. Még mindig csuromvizesen odalépett az illatgenerátorhoz, de az kikapcsolva figyelt vissza rá.

Értetlenül állt tehát a szoba közepén, az egész falat betöltő panorámaablakok előtt, lábai mellett a két üres üveggel és pohárral.

– Talán ideje leszokni róla – morogta, majd fejét vakarva visszalépett a zuhanyzóba.

A Philip Golham nevű szabadpolgár élete – és elkerülhetetlen halála – ettől a pillanattól kezdve korántsem úgy alakult, ahogy ő azt eltervezte.

Második fejezet

Délben rosszul lett az ételtől a munkahelyi kantinban, délután telehányta az irodai szemetest, majd az emeleti illemhelyet is. Munkatársai beleerőltettek közel féldoboznyi gyógyszert, aminek következtében ismételten telehányta a mosdót, amit éppen addigra takarítottak ki az automaták – ekkor hazaküldték. Fogtak neki egy taxit, majd biztosították őt, hogy este egy munkatársa hazaviszi a kocsiját és benéz hozzá. Az elvárható patetikus aggodalom – akárhogy is, most másoknak túlóráznia kell miatta!

Zavaros fejjel nézte a lüktető várost maga körül. Ilyen sebességnél a közeli felhőkarcolók felismerhetetlen foltként suhantak el mellette, a távoli üvegtenger által visszatükrözött napfény szinte átfolyt az épületeken, keresztül még a jármű sötétített üvegein is. A kék fém és üvegacél milliónyi árnyalata járt táncot az arcán; mindig gyermeki csodálattal bámulta ezt a látványt, most valamiért hidegen hagyta. Az üvegtenger – hatalmas napelemtáblák hullámsora, mely gyűrűszerűen körbeöleli a várost. Ilyenkor télen, amikor a panelek meredek szögben állva irányulnak az alacsony ívet járó napra, a város fényözönben fürdik. Az emberiség talán legnagyobb diadala, melynek üzemeltetésében Philip is részt vesz: ő az energiaelosztásért felelős osztály egyik alkalmazottja – apró fogaskerék a hatalmas gépezetben.

A különböző csoportok nem állnak összeköttetésben egymással. Nem tudja, kik és hogyan mozgatják a paneleket, vagy hogy hova kerül a termelt energia közel hatvanhárom százaléka, az a többlet, amire a Városnak nincsen szüksége; azzal egy másik Szint foglalkozik, a Túltermelést Ellenszabályzó Felügyeleti Osztály.

Sivatagi elemes bárányok – mosolyodott el magában, félretéve egy pillanatra rosszullétét, ahogy eszébe jutott a Szinten terjengő legújabb és legőrültebb elmélet. Mivel a Társulat hivatalos információja – mely szerint a többletenergia az újjáépítőknek kell – senkinek nem nyerte el a tetszését, egymás között előálltak egy "kézenfekvőbb" lehetőséggel! Újjáépítők? Ugyan már! Azok az automata egységek, bár egyenként akkorák, mint ez a város, saját reaktorral rendelkeznek – ezzel tehát csak a hozzá nem értő szabadpolgárokat lehet megetetni!

Szóval, az elméletük szerint a megoldás "egyszerű és magától adódik": a Társulat felhúzott egy gyárat a sivatag csücskén, ahol automaták ezrei kis elemes bárányokat készítenek egész nap, azután kiküldik őket a sivatagba! Philip a Történeti Múzeumban látott egyszer egy ilyen gyerekjátékot, még a Nagy Háború előttről – egyszerű mechanikus gépezetek, semmi mesterséges intelligencia vagy önfejlesztés. Igen ám, csakhogy Barry, egy munkatársa kiszámolta, hogy ennyi kis fehérbundás bárány egyszerűen már nem férne el az egész kontinensen, tehát nem a termelt mennyiséget kellene növelni, hanem a termeléshez használt feles energiát. Lehet hát pazarolni! Ám, még ha a gyártósor hangárját egész nap neoncsövekkel világítanák is be (amire az automatáknak amúgy sincs szükségük), és minden szabad négyzetmétert teletömnek üdítő automatával (ami megint csak felesleges költség, de legalább energiapazarló is), még akkor sem egyeznének a számok!

– Ha azok a hűtők szárított forgáccsá is fagyasztják a kólát, és robotok ezrei döglenek meg, mert azt hiszik, gépolaj, akkor sem jó az elmélet – zárta le a hosszúra nyúlt vitát Barry, amikor a munkahelyi barátok összegyűltek az alagsorban. Péntekente, munka után Harold, aki a lenti nagy gépekért volt felelős, leengedte őket a régi továbbképző terembe. Vitték a kártyapaklit, a sört, és természetesen a felszínen hagyták a gondjaikat. Gondűző esték, így hívták egymás között az ilyen összejöveteleket.

– Rendben, akkor a hófehér bareszokat, amelyek már nem férnek el, egyszerűen fellövik a holdra! Építenek egy kilövőállomást, és olyan űrhajókat, amelyeket egyszeri útra lehet csak felhasználni. Mindezt az északi sarkon, ahová külön vonathálózat szállítja a nyavalyásokat!

– George ekkor már több sört ivott a kelleténél, ilyenkor nehezen lehetett követni a gondolatmenetét. Mindenesetre a többiek jót nevettek rajta.

– Gondolom, az európai testvérvárosok gyármérnökei meg majd külön az ő részükre gyártanak űrruhát és légtartályt, amihez persze megint a mi Városunk adja a felesleges energiát, nemde?

Philip felhorkant. Milyen nehéz kérdéseket tud felvetni a túltermelés! A béke korszakának mindenkori, örök problémája.

– Ugyan már, ha rajtuk múlna, beraknák őket egy konzervdobozba, aztán viszlát! Szerintem inkább "légbéllel" kellene őket felszerelni… tudjátok, az a víz alatti energiatermelő modul, amiket a harci droidok kaptak a Háborúban, aztán beküldeni őket az óceánba: keressék meg azt a hogyishívjákot! Azt a brit ágyúhajót…

– Invisible Konfrontációs Erőd. Az első nap süllyedt el. Azt állították róla, hogy nem látja a radarunk.

– Azt! – újabb nagy kacaj.

– Gondoljátok végig! Inkább ez, mint hogy egy nap plüssfehér legyen a hold… és bégessen.

Philipet egy újabb hányinger kizökkentette emlékeiből. A taxit a külső leállósávba irányította, majd gyorsan kiszállt, és a korláthoz szédelgett. Lassan összemosódott a világ. A délutáni fények bevilágította hatalmas város a szeme előtt vesztette el vonalait. Az épületek vibrálni kezdtek, a szél feltámadt, a semmiből gyűrött újságpapírokat sodort felé. Az üvegóriások mintha el akartak volna tűnni egy pillanatra, átadva helyüket valami másnak, valami sötétnek. Nem bírta tovább, kihajolt és újra elhányta magát.

Harmadik fejezet

Először úgy hitte, hangokat hall. Mintha valaki énekelne, vagy dúdolna valamit, de nem értette a szöveget, a dalt sem ismerte fel. A hátára fordult és körülnézett a szobában. Esteledett már, a város beszűrődő fénye mély-sárga árnyalatba öltöztette a falakat.

Az ajtócsengő! Philip kikelt az ágyból, és a bejárathoz ment. Munkatársa, Barry volt az. Gyorsan összeszedte magát, majd beengedte.

– Te jó ég, Philip! Nem nézel ki túl jól!

– És is örülök, hogy látlak – ahogy az ajtó hangtalanul a helyére siklott, bekísérte barátját a konyhafülkébe, ahol leültek a falból kisikló székekre.

– Hogy érzed magad?

Philip idegesen pillantott körbe, mintha attól félne, hogy van még valaki a lakásban rajtuk kívül.

– Nem is tudom. Kicsit furán. Azt hiszem, begőzöltem.

– Ugyan, ne nevettess! Azt csak szintetikus egységek kapják el, mesterséges intelligenciák. Neked még valódi intelligenciád sincs!

Philip kivett a hűtőből egy doboz sört Barrynek, majd visszaült.

– Nincs kedvem hülyéskedni! Nem érzem jól magam. Furcsa dolgokat látok… és hallok.

– Mondd, te nem is iszol? Tényleg nem lehetsz túl jól.

Hosszú percekig ültek az asztalt bámulva. Végül Barry szólalt meg halkan, óvatosan.

– Nem lehet, hogy a volt feleséged miatt vagy csak kiborulva?

– Nem tudom.

– Amióta Teresa és Lou együtt leléptek, alig látni téged. Aggódunk érted, haver! Már hónapok óta nem vagy ott péntek este…

– Igen, tudom!

Philipet valamiért zavarta Barry hangja. Nem az, amit mondott, és nem is az, ahogy mondta, egyszerűen csak zavarta. Csendre vágyott.

Újabb percek teltek el hangtalanul, mikor Barry végül feladta. Felállt a felbontatlan sör mellől, egy pillantással jelezte, hogy indul. Az ajtóban még visszafordult.

– Figyelj, Phil! Holnap reggel a Szint orvosa megnéz téged. Próbáld meg kipihenni magad, mert ezek könyörtelenül rámásznak az emberre! – Ahogy kezet fogtak, félelem ült ki az arcára. – Te izzadsz! Minden rendben?

Philip tétován bólintott, majd becsukta az ajtót.

Negyedik fejezet

Másnap reggel egy szintetikus egység jelent meg, beégetett orvosi programmal. Alaposan megvizsgálta, majd amíg a vérminta analizálásának eredményére vártak, installálta a pszichológiai tudatprogramot, és kifaggatta Philt az elmúlt napok eseményeiről. Mivel ő a Tizenkettes Város azon kevesei közé tartozott, aki kondicionálásának köszönhetően munkával rendelkezett, így a Társulattal írt szerződés értelmében annak tulajdonába tartozott, vagyis bármely, az egészségét vagy mentális teljesítőképességét befolyásoló információ elhallgatása szigorúan tilos volt.

A Háború miatt megfogyatkozott emberiség nem tudta kielégíteni a társadalmi igényeket, ahogy a kormány sem tudta biztosítani korábbi kötelezettségeit, így a kis létszámúra fogyatkozott emberiség hatalmas Városokba költözött. Összesen 14 ilyen megapolisz létezik a szárazföldön, további kettő a víz felszíne alatt, valamint egy nem hivatalos központ valahol, ami a nyolc mamutcég, a Korporáció (vagy Nagy Nyolcak) tulajdonában van. Ezek az arctalan vállalatok voltak azok, amelyek összegyűjtötték a Föld legtehetségesebb polgárait, munkát biztosítva számukra – mérnökök, tudósok, orvosok, bárki számára, aki kész volt tudását adni a megtépázott, elbukott emberiségért. Végül, mindössze három évtized alatt, létrejött az új társadalmi és vagyonközösségi rendszer, amely felváltotta a katonaállamok és nemzetek utolsó szerveződéseit is. Egykor eltitkolt és féltve őrzött technológiák továbbfejlesztéséből megalkották az automatákat, a humanoid robotokat, melyek leváltották az emberi munkaerőt. Jobbak voltak, hatékonyabbak elődeiknél. A gyárakban, bányákban és a veszélyesebb helyeken az erősebb, robosztusabb felépítésű, anonim egységek dolgoztak, az emberközeli munkákhoz pedig személyiségprogrammal és önfejlesztő rutinnal rendelkező egységeket készítettek, a szintetikus modelleket.

Így jutott el végül az emberiség a teljes jóléthez, a szabadpolgárság eszméjéhez, amit azelőtt annyi állami és vallási szervezet próbált elérni sikertelenül! Többé nem kellett dolgozni, az egykor verejtékkel megkeresett pénz most a Korporáció egyik tagvállalata által havonta, elektronikus úton kiosztott csereeszközzé vált. Mindezért pedig csupán arra kellett figyelnie minden szabadpolgárnak, hogy a fogyasztás, a nemzés és az energiatermelés összhangban legyen. Születésszabályozás, genetikailag maximált életkor és az előzetes felmérések alapján speciálisan kiválasztott hímivarsejtek jelentették az emberiség jövőjét. Predestinált boldogság!

Voltak azonban néhányan – Philip Golham is közéjük tartozott –, akiknek már születésük előtt hatalmas tehetséget biztosítottak bizonyos területeken. A Korporáció külön felügyelte a megszületett gyermek taníttatását, hogy a felcseperedett polgár azután maga álljon a számára legjobban képviselt tudomány szolgálatába valamelyik vállalatnál. A Nyolcak közül a Társulatnak voltak a számára legizgalmasabb kihívásokat és lehetőségeket tartogató Szintjei, így Philip hozzájuk szegődött. Az egész amerikai kontinensen csupán ez az egy megapolisz volt, így a Genezis–program hatalmas előrelépést jelentett: részt vett a második és harmadik újjáépítő megtervezésében. Ezeknek a hatalmas, automatizált monstrumoknak a célja, hogy végigcammogva a bombáktól és sugárszennyeződéstől elpusztult erdők, mezők és városok maradványain, újraélesszék, újjáépítsék a természetet. A legtöbb növény, de az összes katalogizált állatfaj kipusztult, a megmaradtak sejtjei lefagyasztva várták, hogy újranépesítsék a bolygófelszínt. Ha mindez megvan, a Noé–program elindítja az egyelőre csak tervrajzokon létező városépítőket, és a földrészen további három megapolisz épül majd, valamint több ezer kisegítő–város a nagyok agglomerációjaként, a falakon kívül. Úgy, mint rég, még a Háború előtt.

Most azonban nem fogják elrontani! A jelenlegi módszerrel tökéletes egyensúlyban tartható az emberiség létszámának és a termelt energiának a viszonya. A jelenlegi túltermelés pedig megengedi, sőt: megköveteli a Noé–programot! Ezt persze ő már nem élheti meg. Harminchat éves, az életkorát hatvanegy évre maximálták. Kimutatták, hogy eddig lesz képes megőrizni szellemi teljesítőképességét, márpedig a jóléti társadalom alapja, hogy "feleslegesen ne raboljuk mások idejét és energiáját"!

A pszichológiai alprogram végeztével az orvosi egység összegezte az adatokat, majd beadott egy injekciót Philipnek.

– Ettől jót fog aludni, és megjön az étvágya. Délután már be is jöhet dolgozni – azzal összecsomagolt, és elment.

Philip délután még benézett egy közeli gyorsétterembe, majd elindult a Társulati Toronyba. A siklóval leparkolt a tetőn, és mielőtt lement volna, a korlátnak dőlve körbetekintett a Városon. Ez volt a legmagasabb épület, ő pedig soha nem hagyta ki ezt a pazar látványt. Valami azonban nem stimmelt. Havazott, ami ritka volt az üvegtenger paneljeinek meleg fénye miatt, a hópelyhek azonban furcsa színben csillogtak.

Kinyújtotta a kezét, de a pelyhek egyszerűen áthatoltak rajta, beleveszve a betontalajba. Semmit nem érzett, viszont a körülötte lévő dolgok kezdtek hirtelen eltűnni, megváltozni: a kukák, padok, biztonsági kamerák egyszerűen szétfolytak.

– Mi ez? Mi a fene ez?

Ordítására odafigyeltek a tetőn lévő munkatársai, néhányan értetlenül nézték, páran elindultak felé, amikor szédülni kezdett, majd a korlátnak feszülve öklendezett. Távolról észre sem lehetett volna venni a Torony északi oldalának felső üvegablakain lecsorgó véres hányadékot, az ottani irodákban dolgozóknak azonban nem okozott épp kellemes látványt – ahogy megdöbbenve, bár minderre felkészülve figyelte a biztonsági kamerák képét az a szempár is, aki végül riasztotta az orvosi ügyeletet, de csak miután megejtett egy másik hívást.

A Philip Golham nevű alkalmazott élete – és elkerülhetetlen halála – ettől kezdve korántsem úgy alakult, ahogy mások azt eltervezték.

Ötödik fejezet

Philipet az orvosi ellátóba vitték, majd megjelent egy szintetikus egység, a karján lévő kód szerint beégetett orvosi főprogrammal. Gyorsan beadott neki egy injekciót, majd a szemébe világított, egyre idegesebb arcot vágva. Ezután egy tűt szúrt a vénájába, a végére műszert erősített, amin apró égők világítottak, a kijelzőn pedig mindenféle érthetetlen rövidítés villant fel. Az orvos amúgy is élettelenül sápadt arcán ekkor megjelent valami halványzöld árnyalat, szeme pedig elkerekedett. Meglepettnek látszott. Philip sohasem értette, miért kell az ilyen emberi reakciókat is beleprogramozni a gépekbe? Arra gondolt, mindez talán azokkal a gyerekjátékokkal kezdődött, amelyeket gondozni kellett, különben meghaltak. Furcsamód az emberek szimpátiát éreztek a gépekkel szemben, az élőkkel egy síkon kezelték őket – mint amikor valaki nevet ad a kocsijának. A technika lehetőségei és az emberek elvárásai pedig eljutottak odáig, hogy most egy orvosi gép érez szimpátiát organikus betege iránt.

Megszólalt a videofon. A szintetikus felvette a kagylót. A képernyő süket maradt, rajta a "nincs továbbított videó-jel" jelent meg. A beszélgetés alatt nem szólt semmit, lerakta a kagylót, és elindult az ajtó felé.

– Sajnálom, nekem most el kell mennem, de a kollégáim mindjárt átveszik önt – azzal kilépett az ajtón.

Alig maradt egyedül, az ajtó máris félresiklott, és egy ismerős alak lépett be rajta, óvatosan és félve, mint akinek nem kellene itt lennie. Lou volt az, Philip egykori munkatársa, régebben a legjobb barátja. Egészen addig, amíg el nem csábította és meg nem szöktette a feleségét.

– Nohát, Lou, gondolom, nem rád célzott a doki…

– Maradj csendben, beszélnünk kell! – a férfi idegesnek tűnt, hangjából mégis határozottság áradt. Gyorsan a kezébe nyomott egy fecnit, majd sietve távozott. Phil tétován nézte az ajtót, majd kigöngyölte a papírt. Lou egykori lakásának címe. Phil sokszor járt már ott. Meglepő, hogy még mindig nem adta el. Egyre idegesebb lett.

Ekkor léptek be az őrök. Két egyenruhás férfi, a Biztonsági Erők egységéből. Különlegesen képzett, genetikailag módosított organikus gyilkológépek. Egyikük kezében egy sokkolórúd, a másiknál, aki megállt a kitámasztott ajtónál, egy katonai kés volt.

– Uram, meg kell kérnem önt, hogy ellenállás nélkül kövessen!

Phil óvatosan leszállt a vizsgálóasztalról, az összegyűrt fecnit a zsebébe rejtette, és miközben előrelépett, felmérte a helyzetet. Mindkettő elég erősnek és fizikailag felkészültnek tűnt, tehát nem sok esélyt látott az ellenszegülésre, mégis érezte, hogy félnek tőle. Ahogy lassan, kimérten ellépett az egyikük mellett, annak fegyvertelen keze elindult az övére erősített kis doboz felé – Phil nem várhatott tovább! Vállal nekiugrott a mellkasának, miközben felkapott az asztalról egy műanyag nyelű orvosi szikét. Ennek pengéjét nekiütötte a sokkolórúdnak, majd a fémcső mentén lefelé végighúzott rajta. Ahogy várta, a szikrázó penge felvágta a katona kesztyűjét, lenyesve a hüvelykujját. Az felordított, miközben másik kezével ellökte őt magától. Phil az esés következtében elejtette a szikét, de már nem is volt szüksége rá – a melák ekkorra már bekapcsolta a sokkolót az övre szerelt energiakapcsolóval. A szerkezet működési elve roppant egyszerű volt: egy különlegesen erős, méteres fémcső teljes hosszába áramot vezetnek. Mivel nincs rajta markolat, így bármelyik végén, vagy akár a közepén is meg lehet fogni, küzdőstílustól függően – de csak védőkesztyűben! Amikor Phil felhasította ezt az anyagot, a fém érintkezett a katona bőrével, a testen átfutó áramerősség pedig kiütötte – a cső apró sercegése jelezte ezt.

Phil gyorsan a zsebébe csúsztatta a levágott hüvelykujjat, majd az orvosi asztalt nekitolta a katonáknak, akik keresztülvágódtak az ajtókereten. Amelyiknél a kés volt, és most társa alatt feküdt, megpróbálta kiszabadítani magát, miközben megszólal a riasztó. Phil végigrohant a folyosón, felszaladt a lépcsőn a tetőre, majd a Biztonsági Erők cirkálójához lépett. Elővette a levágott ujjat, kihámozta a kesztyűbélből, majd az ajtó retinacsíkjához nyomta. Remélte, hogy nem kapcsolták le a belső számítógépet, amelynek aktiválásához már hangazonosítás kell. Ahogy felnyílt az ajtószárny, bevágódott a fülkébe, és örömmel nyugtázta, hogy a műszerfal aktív. Úgy tűnik, gyorsan akartak végezni a dolgukkal – vagyis vele! Ez a gondolat igencsak megrémítette, megpróbált inkább a menekülésre koncentrálni.

Felkapcsolta a turbinákat, behúzta a landolókampókat, majd felkapta a gépet, pont akkor, amikor a cég szintetikus biztonsági őrei szürke kezeslábasaikban kirohantak a tetőre.

Ellenőrizte a sebességet, az energiát, majd gyorsan deaktiválta a gépi irányítást és a kommunikációt, hogy ne tudják blokkolni és átvenni az irányítást, vagy bemérni őt. Így persze végig manuálisan kellett vezetnie, ami teljes odafigyelést igényelt ekkora sebességnél. A szélvédő belső szélén egy fénykép volt. Az egyik katona volt rajta, a családjával. Feleség, két gyerek, a háttérben tetőkert és grill – mindenki boldog. Nézte, de nem érzett bűntudatot. Azok meg akarták őt ölni! Az egyikük épp beélesítette a sokkolót, amit aztán fojtószorításban Phil nyaka köré vetett volna. A kisülő áram lebénítja, így nem tud ellenszegülni és kiabálni, és míg fulladozik, a másik elmetszi a torkát. Teresával, amikor még jegyesek voltak, gyakran eljártak a Biztonsági Erők Cirkuszába, ami néhány éve még nagy újdonságnak számított. Mivel a háború megszűnt, a katonaság a közjó érdekeit szolgálva biztosította a hétvégi szórakozást. Ennek a kettőnek talán ez volt az első éles bevetése, ezért félhettek annyira.

A kérdés csupán az, hogy miért akarták őt megölni? Ki kellett derítenie.

Hatodik fejezet

Csendben landolt az épület alatti csatornarendszerben, majd Lou lakásának szintjére liftezett. Mielőtt még bejelentkezhetett volna, az ajtó félresiklott.

– Gyere be!

Bent füstben ülő félhomály fogadta. Az ablakok fényszűrői be voltak kapcsolva. A falon divatos foszforcsík lámpatest futott végig, sárgászöld fénye visszatükröződött a szoba közepén álló üvegasztalon. Lou lassan, méltóságteljesen lépett oda hozzá, kezében pohár, valami izgalmas színű löttyel töltve.

– Hát eljöttél. Köszönöm a bizalmad – arcán széles, hálás mosoly terült szét, és már nyújtotta is kezét, Philipnek azonban kevés kedve volt parolázni, így nem mozdult.

– Kérlek, ne mondd, hogy még mindig haragszol rám?

Először meglepte Lou őszintének tetsző kétségbeesése, szinte maga is zavarba jött. Majd egy pillanattal később, mikor rájött, végül is ő a felszarvazott, tekintetét a szőnyegre vetette.

– Drága lehetett.

– Mi? Ja, a szőnyeg? Hát igen – kezdte hirtelen fellélegezve, befejezni azonban már nem maradt ideje. Phil olyan erejű jobb horgot vitt be neki, hogy térdre rogyott.

– Nos, ha nem említed a mi kis ügyünket, talán eszembe sem jut. Talán. – Gépiesen átlépett rajta, felvette a földről a leejtett üvegpoharat, az asztalra tette, majd onnan felemelte a frissen bontott üveget, és belekortyolt. Nem nézett hátra, nem akarta megzavarni vendéglátóját kínos helyzetében. – Kényes szőnyeg, nehéz lesz feltakarítani. Sajnálom.

Lou Leider lassan állt fel, kezével állát masszírozta.

– Oké, megértelek. Mégis jobb, ha tudod, hogy jelen helyzetedben csak rám számíthatsz.

Megnyomta a karórájába épített távkapcsolót, mire az egyik falat betöltötte a hírcsatorna adása. Phil saját fényképes adatlapját látta maga előtt, majd a cég biztonsági felvételeit. Az adás le volt némítva, a bemondónő arckifejezéséből és artikulálásából mégis ki tudta találni, hogy most mindenki nagyon meg van rémülve.

– Igen, rólad van szó! Látom, meglep. Órák óta keresnek téged. Azt gondolják, hogy át akartál repülni az üvegtengeren, de a naphő megzavarta a hajód elektronikáját, ami azután a Holt–mezőn zuhant le valahol. Most is keresnek.

– Gondoltam, hogy így lesz. Kiiktattam a helymeghatározót, de tudtam, hogy a vizuális légi megfigyelők követnek odáig. A panelek alatt repültem vissza, be a régi energia–elosztó csatornába.

– Hisz' ott el sem fér egy ilyen nagy fenekű cirkáló!

– Nos, elég szűkös volt.

Phil visszarakta az üveget az asztalra, majd elmosolyodott.

Kezeit végighúzta a falon. Beépített hangfalak. Nem látni őket, tökéletesen elfedi a festés, a külső, szivacsos falréteg pedig a teljes felületen végigvezeti a hangzást. Valódi térhangzás. Eszébe jutott, hányszor ültek le a szoba közepén kártyázni, csak ők ketten, miközben egy letűnt kor túlfűzött dallamai ott keringtek körülöttük.

– Akarsz hallgatni valamit? – Lou a fali panelhez ment, mintha csak kitalálta volna vendége gondolatát.

– Hagyjuk most ezt! Miért hívtál ide? Mit tudsz erről az egészről?

A falakból megszólalt valami régi rockzene, abból a korból, amikor még az elektromos gitár számított hangszernek. Másfélszáz év is eltelt azóta.

– Tudom, hogy meg akarnak ölni téged!

– Rájöttem.

– Azt azonban nem tudod, miért, igaz? Én elmondhatom.

– Ugyan, ne fáradj. Legközelebb majd megkérdem tőlük, mielőtt kiütöm őket.

Lou arcán megint megjelent valami furcsa, kaján mosoly, ami ez előtt nem volt rá jellemző.

– Parancsot teljesítenek. Nem tudják, miért kell megölni téged. Csak annyit tudnak, hogy gondot jelentesz. Kilógsz a sorból!

A hanghordozás megrémítette. Túl őszinte és… együtt érző? Mintha azt mondta volna: barátom, semmi pénzért nem lennék a helyedben. Vagy inkább ezt: egy cipőben járunk. Igen!

– Beszélj!

– Nem. Te beszélj! Arról az angyalról!

Phil hátán idegen remegés futott végig.

– Tudsz róla? Te is láttad azt a nőt?

– Tehát nő? Nem, én csak a hangját hallottam. Gyönyörű volt, bár nem tudtam megállapítani, férfié vagy nőtől való.

Érezte, hogy izzad, hasa görcsbe szorult.

– És? Mit mondott?

Lou a falba épített kis szekrényhez ment, kivett belőle két papírlapot. Az egyiket, a kisebbet átnyújtotta. Rövidítések és számok sorakoztak rajta, egymás alatt. Phil észrevette, hogy különböző tollal, és különböző méretben írták fel őket. Egy ember írása, feltehetően Loué, de mintha nem egy időben vetette volna őket papírra.

– Nem értem, mik ezek?

– Látomások, idézetek. A hang közölte velem! Egy könyvből valók, ami több ezer éves. Neovulgáta. Bibliának is nevezték, a Nagy Háború előtt sokan közösségbe gyűltek, és egymásnak olvastak fel belőle.

Phil érezte, hogy émelyeg.

– A történelem órákról ismerős. Valami vallásos dolog.

– Igen. A Háború után ezt is betiltották, ahogy minden vallást, de néhány példányt valahogy sikerült megmenteni. Létezik egy kisszámú csoport, akik még most is összegyűlnek. Az egyik taggal sikerült felvennem a kapcsolatot, vagyis ő keresett meg engem, és most már hozzájuk tartozom.

Hosszú csend. Phil azon kapta magát, hogy nem vesz levegőt. Egyre jobban zúgott a feje.

– Elmondanád, mégis mi a francot jelentenek ezek a rövidítések a papíron?

– Rendben, csak nyugodj le – úgy emelte maga elé a másik lapot, mint valami felbecsülhetetlen vagyont érő ereklyét.

– Az első egy Máté nevű férfi könyvéből származó idézet helyére mutat. Ezt írja: "Hasonló a mennyek országa a tengerbe vetett hálóhoz, amely minden fajta halat összefogott. Amikor megtelt, felhúzták a partra, leültek, és a jókat edényekbe gyűjtötték, a hitványakat kidobták. Így lesz ez a világ végén is. Az angyalok kimennek majd, a gonoszokat elválasztják az igazaktól és bedobják őket a tüzes kemencébe. Lesz majd ott sírás és fogcsikorgatás."

– Ennyi?

Lou bólintott.

– Tudom, nincs sok értelme.

– Halak, háló, tüzes kemence? Lou, ezek régi gyerekmesék!

– Jövendölések.

– Baromság! Már nincsenek is halak!

– Csak várj még, ez tetszeni fog. Felülről a harmadik!

Phil megnézte a fecnit. Szemében lassan összefolytak a betűk, egyre idegesebb lett. A fényhez tartotta, hogy könnyebben olvasson.

– Jelenések tizenöt, és… ezt nem tudom elolvasni, elmosódott.

– Jelenések könyve, tizenötödik fejezet, második vers. Figyelj: "Akkor egy üvegtenger–félét láttam, ami tűzzel volt vegyítve. Láttam azokat, akik legyőzték a fenevadat, a képmását és nevének számát, amint az üvegtenger fölött állnak Isten hárfáival."

– Szóval több ezer éves, igaz? És mit jelent mindez?

– Egy utolsó háborút, ami nagyobb és gyorsabb lesz minden eddiginél. Valamiféle fenevad... egy zsarnok ellen!

– Nem értem, ezt mind ebből olvastad ki?

– Nem, a közösség vezetője magyarázta el nekem. A Bölcs.

– Kicsoda?

Lou a fejét rázva jelezte, hogy nem mondhat erről többet.

– És a többi idézet?

– "Most összetöröm a vesszejét annak, aki hátadat verdesi, és bilincseidet széttöröm". Náhum könyve. A következő pedig egy Dániel nevű prófétától származik: "Abban az időben megszabadul népedből mindenki, aki be van írva a könyvbe. Akkor azok közül, akik a föld porában alszanak, sokan felébrednek: némelyek örök életre, mások pedig, hogy örök gyalázatot lássanak."

– Mi a helyzet az utolsóval?

Lou leengedte a kezét. Arca gondterhelt volt.

– Azt a kijelentést tegnap este kaptam. Még nem volt időm elvinni a Bölcshöz kikerestetni, de szintén a Jelenések könyvéből való.

– Tegnap este? – Phil nem bírta tovább, lábaiból mintha kiszállt volna minden erő, gyorsan az ágyhoz lépett és leült. A papírt maga mellé tette, majd meglazította nyakkendőjét. – Melegem van.

Lou mintha nem is figyelt volna rá. Az ablakhoz ment, és kezével az üvegre szorította a jegyzetet. Az őrültek lelkesedésével beszélt.

– Tudod, mit jelent mindez? Valami csodálatos dolog van készülőben, és mi a részesei leszünk mindennek!

– Háború… – nem tudta már megformálni a szavakat, egyszerűen nem kapott levegőt.

– Nem. Felszabadítás! Végső felszabadítás – letérdelt elé, kezeit Phil arca köré fogta, homlokuk szinte összeért.

– Csak figyelj rám! Azóta nem vagyok éhes, és nincs szükségem alvásra, vagy akár levegőre! Látok dolgokat, amiket te is látni fogsz! A felismerés teljessé vált! Nézz rám, és ne ijedj meg!

Hirtelen valami izzást pillantott meg Lou tekintetében. Riadtan ugrott félre, majd megtántorodva az asztalnak esett, ahogy a szoba forogni kezdett körülötte. A falak elvesztették fényüket. A zene megszűnt, helyette valami idegen lárma költözött a fejébe. Földre rogyott, fejét a földhöz szorította, kezeit fülére tapasztotta, de még így is hallotta azt a kibírhatatlan zajt, és valahol, halkan, ott voltak Lou szavai. Érthetetlen mondatfoszlányok és hangtöredékek. Azután csend.

Philip Golham hirtelen súlytalannak érezte magát. Kinyitotta a szemét, kezeit a földre tette. Eltűnt a szőnyeg. A lenyugodni készülő nap a maga vöröses fényével úgy kapaszkodott be a színtelenné lett ablaküvegen, mint valami ismeretlen, ősi erő, amely most eljött visszafoglalni egykori lakhelyét. Előtte pedig Lou sziluettje magasodott. Ő volt az, valahogy mégis megváltozott. Vékonyabbnak tűnt. Bőre szürke volt, ezernyi apró, halványkék színben pulzáló vezeték futott végig a testén. Ahogy izmai megfeszültek, hengerszerű alkatrészek dülledtek ki alóla. Arca szögletes volt, bár megőrizte vonásait. Szakálla és szemöldöke nem volt, haja fakó, színtelen. A szemei pedig, mint az élettelen fémgolyók! Soha életében nem látott még semmit, ami ilyen lett volna, csak hasonlót. Rémisztően hasonlót. Ösztönösen hátrahőkölt.

Hetedik fejezet

– Igen, Teresa is, én is valójában így nézünk ki – megfogta Phil kezét, majd tenyerét felfordítva felemelte. – Valójában te is így nézel ki.

Ahogy rápillantott saját kezére, fém–ujjaira, fogaskerék–izületeire, megértette. Sok mindent megértett, és sok mindent megérzett abban a pillanatban. Ösztönök és felismerések kergetőztek tudatában, arra várva, hogy engedjen nekik, nevén nevezze őket. Volt köztük egy, amely ismerősebb volt a többinél: a kontrollálatlan vágy, hogy újra behúzzon egyet Lounak.

– Valamiféle gépek vagyunk. Igaz?

– Lényegében igen. Olyanok, mint a szintetikus egységek. Ők is organikusnak képzelnek minket a programjuk alapján, ahogy mi is magunkat, de ők legalább tisztában vannak saját hovatartozásukkal.

Neszeket hallott. Megpróbált nem odafigyelni, úgy tűnt, Lou sem vett észre semmit.

– A feleséged valójában az én feleségem! A felismerés után a Bölcs közösségéhez csatlakoztunk, a Kívülállókhoz, a régi áramtelep alatti katakombákban. Ez idő alatt programozták át a te és a munkatársaid emlékeit. Miért? Talán hogy dühödben megkeresd Teresát. Minket.

– Hányan?

– Nem értelek.

– Hányan vagyunk összesen… ilyenek?

Hosszú csend. Lépések zaja kintről, a folyosó felől, a lépcsőn. Sokan, sietve közeledtek. Ide jönnek, értünk jönnek – tudta! Érezte. Futni, menekülni, ezt súgták az ösztönei, de nem akart odafigyelni rájuk. A választ akarta hallani! Lou nem figyelt rá, nyugodtnak tűnt.

– Tudtodon kívül a besúgójukká lettél. Nem hibáztatlak.

– Hányan, Lou?

– Azokat is számoljam bele, akiket eddig is szintetikusnak láttál?

– Lou!

A következő pillanatban berobbant az ajtó, és hatalmas termetű katonák ugrottak be rajta. Az ablakon keresztül két újabb érkezett, egyenesen Philipre vetették magukat. A többiek a falhoz lökték Lout, miközben egy hatalmas, felfegyverzett szállítóegység lebegett az ablakkeret elé, félelmetesen közel az épülethez. A keletkezett légörvény felkapta a dohányzóasztalt, és a falhoz vágta. A széthulló üvegszilánkok egy pillanatra elvonták a katonák figyelmét, ez elégnek tűnt Lounak, hogy megpróbáljon elszökni. A két fickó közül, akik Philipen térdeltek, az egyik odament segíteni a többieknek. Ami ezután történt, alig tartott tovább néhány másodpercnél, Phil érzékszervei számára most mégis minden olyan kiszámíthatóvá, lassan hömpölygővé vált.

Lou kirúgta egyikük kezéből a fegyvert, ami végiggurult a földön, Philip mellé. A rajta térdelő katona ugyan időben elkapta, de így kibillent egyensúlyából, pont annyira, hogy Phil elérjen egy üvegszilánkot, amit teljes erejével az oldalába szúrt, majd félrelökte őt, és biztos kézzel felmarkolta a pisztolyt. Hallotta, amint Lou azt kiabálja: fuss! Belelőtt a katonák mellé a falba, ott, ahol a televízió volt, mire a képernyő millió apró szilánkra robbanva földhöz vágta őket. Valahol Lou is köztük volt, de a csillámló füstportól nem látott semmit. Ekkor a hatalmas katonai cirkáló célkeresőinek fénypontjai vörös csíkokat rajzoltak az átláthatatlan füstbe. Élesítették a fegyverrendszert.

– Phil, fuss!

Rendkívül gyorsan végiggondolta a helyzetet, végül úgy döntött, engedelmeskedik. A pisztolyt a hang irányába dobta (maga is meglepődött, mennyire pontosan meg tudta ezt állapítani), majd kiugrott a folyosóra. Hallotta, amint lövések követik egymást több irányból is, ordítások keveredtek a gellert kapott lövedékek sivító hangjába. Mielőtt pedig felzúgtak a cirkáló gépágyúi, még Lou ordított utána.

– Ők voltak az első emberek, akiket eddig láttam! Az elsők!

Az acélmagos lövedékek megállíthatatlanul átlyuggatták a falakat, Philnek kúszva–vetődve kellett a lépcsőkig vonszolnia magát, miközben izzó törmelékdarabok záporoztak a fejére minden irányból. Lou lelőtte mindegyik katonát, különben ez a Háború idejéből megmaradt ócska, ám még mindig halálos Behemót nem nyitott volna tüzet! Tömegek ellen tervezték, nyílt terepre! Itt csak elrettentő szerepet szántak neki, de most eldurvult a helyzet!

Gyorsan lerohant a lépcsőkön, majdhogynem szinteket ugrálva tette meg lefelé azt a negyven–ötven emeletet, míg végül eljutott az alaksorig. A fülei sípoltak, mintha a gépágyú még mindig zúgna. Beült a cirkálóba, bekapcsolta a turbinákat, és kilőtt a csatorna irányába. Tudta, hogy át kell jutnia az üvegtengeren, el ebből a városból. Meglepődött, mennyivel jobban lát a sötétben, mint eddig. Ennél a sebességnél, központi navigáció és vezérlés–rásegítés nélkül egyszerűen lehetetlen lett volna így vezetni. Ezelőtt meg sem próbálta volna.

Amikor kijutott a szűk járaton, pont a lemenő nap irányába tört elő, egy apró kis domboldalból. Alatta ott fénylett és hullámzott a napelemtáblák serege, a milliónyi panel mintha izzott volna. Most végre újra olyan szépnek látta, mint egykor. Úgy érezte, könnyezik, meghatottság járta át. Baromság!

Hanyagul hátratekintett. Látta a Tizenkettes Város felhőkarcolóit, a Társulati Tornyot, a kopottas gyárkéményeket, és a rengeteg apró légi járművet; a megfigyelő droidokat, mint apró csillagokat, amint cikáznak ebben a betonrengetegben. Hihetetlen, hogy ez egy más valóság! A lüktető, élő város csupán ennyi: halott, poros fémkupac, amiben fémlények élnek egy előre programozott álomvilágban. Mindenki, akit ismert, akit életében látott, szeretett – minden csupán fémváz és kábelköteg. Egy belső program, ami miatt mindenki élőnek hiszi mindezt és önmagát. Illúzió, ennyi az egész! Ő is: végső soron csak egy gép. Szintetikus, automata, mesterséges, öntanuló egység – mindegy is, hogyan hívja.

Ahogy a fénytenger vakító hullámaiból kiért, az elsötétedő horizont alatt, mintha apró, sárgás–fehér pontokat látott volna. Földből kinövő kéményeket és adóegységeket. A sivatagban egy város volt. Az emberek városa, igen! Most végre választ kap annyi kérdésre, amely a fejében kavarog, amelyeket még meg sem tudott fogalmazni. Kétségbeesést és haragot érzett, amiért így felborították az ő életét, bár fogalma sem volt róla, mit is jelent valójában ez a két szó: az én életem. Mindazonáltal esze ágában sem volt lemondani róla, és remélte, hogy ezek után egy kicsit meggondoltabb, akár barátságosabb hozzáállásban részesül.

Nos, ami a protokollt illeti, a feléje indított kér elhárító rakéta korántsem volt nevezhető barátságos fogadtatásnak.

Nyolcadik fejezet

A lelőtt cirkáló mellett találtak rá, a sziklák között, egy apró kőszegélyen. Közel egy tucat erősen felfegyverzett katona kerítette be, rajtuk kívül ott volt még egy szintetikus szolga.

Philip látta, amint a szintetikus közeledik feléje, de már nem tudott menekülni (nem mintha akart volna egyáltalán). Teste összetörve, felszakadt ereiből valami nyálkás, gépzsír–szerű anyag folyt, egyik szemére nem látott, bal lába a fémvázig leégett.

A szintetikus odalépett mellé, kezében fegyver, majd miután szemügyre vette, bekapcsolta a rádiót.

– Uram, a Philip Golham nevű szintetikus egység ártalmatlan.

– Bizonyosodj meg róla – hallotta a statikus zörejen átszűrődő hangot.

A szolga a hátára fordította Philipet, majd mellbe lőtte a nagy kaliberű pisztollyal. A lövedék áthasította a fémcsontozatot, utat fúrva magának szétroncsolt néhány gerinccsigolyát, majd a túloldalon belerobbant a sziklába. Phil felszisszent, nem a tényleges fájdalomtól, csupán a belé programozott fájdalom emlékétől.

– Ártalmatlan, Uram.

– Rendben, odamegyek. Látni akarom!

– Az jó, én is – nyögte Phil, belevicsorítva a szolga képébe. Nevetni lett volna kedve, de az arcának egyik fele lebénult. Artikulálni is alig tudott.

Amikor a Báró – mert rangja szerint így mutatkozott be neki – megérkezett, olyan volt, mint egy régimódi úriember, aki a Történeti Múzeumból ellopta a kiállítási ruhákat. Hosszú, sötét ballonkabátot viselt, bőrkesztyűt és faragott nyelű sétabotot. Fejét fedora kalap takarta el. Kezével elküldte a katonákat és a szolgát is.

– Nos, Golham úr, tudja, nagy csalódást okozott nekünk. Sokunknak.

– Örülök neki. Igazán.

– Ugyan–ugyan, higgye el, ön hatalmas sztár volt! Sokan szerették közülünk.

– Közülünk? Kik közül? – nem volt jobb ötlete, mint visszakérdezni. Hirtelen nem tudta, mit is akar tudni, és hogyan is akarja azt megkérdezni. Remélte, a Báró majd elmondja mindezt, megkímélve őt a felesleges processzoridő–pazarlástól. Ami azt illeti, maga is meglepődött önmagán, hogy mennyire könnyen viccel új életén. Úgy tűnik, valahol legbelül semmit sem változott!

– A helyzet az, hogy ön egy hatalmas műsor része. A Tizenkettes Város teljes lakossága, a Biztonsági Erőkön kívül: élettelen és mesterséges, mint maga. Elsődleges céljuk, hogy munkájukkal kitermeljék a mi városunk teljes energiaigényét, üzemeltessék a gépeket és…

– Tehát ti vagytok a kis sivatagi elektromos bárányok!

A férfi elmosolyodott.

– Ó, a vicces kis elméletük! Igen–igen, közel jártak az igazsághoz. Sok tévénéző díjazta a leleményességüket! Tudja, ez az egész a Nagy Háború miatt lett így. Valóban lezajlott. Atomfegyverek, ultimátum, aztán megint atomfegyverek – a szokásos. A valóságban azonban csak egy város maradt meg. Pontosabban: a bolygó minden túlélője ebben az egy, földalatti városban húzta meg magát. Itt, a sivatag alatt. Akkor még csupán néhány ezren, ez a szám mára közel másfél millióra nőtt. A genetikai állományunk azonban a sugárzás és a biológiai fegyverek következtében eléggé… leromlott, ha fogalmazhatok így! Miközben az emberiség lassan torzszülöttek táborává válik a mutációban, már csak szórakozásra vágynak!

Először tehát ezt a Várost építettük meg, a Tizenkettest. A Tizenkettes Szórakoztató csatorna vette meg később a jogokat, ezért lett ez a város neve. Azután persze minden csatornának saját Városa volt! Annyi energiát termeltek, hogy évszázadokig el lettünk látva, így a lényeg a bennük élő munkások lettek – maguk! Tehát létrehoztuk önöket, rengeteg emberi változóval. Kíváncsiak voltunk, miként viselkednek. Jobb, mint a régi szappanoperákat levetíteni újra, és amolyan szociológiai tanulmánynak sem utolsó, ha ugyan lenne még ilyen munkakör!

– Ha öntanuló programmal vagyunk ellátva, miért nem jöttünk rá minderre?

– Mert nem engedtük meg! Egy külön kollektív–program lehetővé tette, hogy egy megadott kóddal rendelkező falfelületet mindannyian kéknek lássanak, sárga virágmintával, és az RX–2 sorozatszámú olajat mind gyümölcslének érezzék. A romvárosok adottak voltak, mi felhasználtuk őket.

– Mindez csupán a szórakoztatásért?

– Kenyeret és cirkuszt a népnek: mi lehet ennél magasztosabb cél?

A férfi az órájára nézett, majd felpillantott az égre.

– Igazán csevegnék még, de sajnos nem maradt sok időm, mert az önhöz hasonlók miatt most háború készül.

– Micsoda? – Philip megpróbált felülni, sikertelenül.

– Pár órája egyre többjük bolondul meg! Valami vírus lehet, a mesterséges intelligencia értelmezhetetlen szubrutint hoz létre, és így értelmetlen következtetésekre jut.

– Talán pont hogy értelmet adó következtetésekre – Phil rájött, hogy nem tudja hangsúlyozni a szavakat. Monotonon, rezzenéstelen arccal beszélt. Másképp próbálkozott. Tenyerét szórakozottan arca elé emelte, hüvelyk és mutatóujját állának döntötte, minta azon támaszkodna, majd megpróbált patetikusan figyelmes és cinikusan megértő ábrázatot vágni.

– Remélem, észrevette, hogy az értelem szón volt a hangsúly?

A Báró legyintett.

– Badarság. Ez nem az önök diadala. Lehet egy szintetikus vírus, vagy egy katonai nanocita–törzs a harci droidok ellen, ami még a Háborúból maradt meg észrevétlenül. Talán egy külső behatoló, ennyi.

– Úgy érti: Isten?

Az ember megtorpant. Kezei ökölbe szorultak. Letérdelt az összeroncsolt géptest mellé, összeszorított fogai közül dohány ízű szájszag tört elő.

– Mit tudsz te erről? Amikor emberek ölik egymást a különböző vallások nevében, és milliók halnak meg önként oly távoli istenekért? Vallási humbug, dajkamese gyerekeknek! – Felegyenesedett, és széttárta a kezét. – Mi éltünk azzal a hatalommal, amivel a vallás őrzői nem tudtak! Kiirtottuk a szegénységet és megszüntettük a társadalmi különbségeket!

– Nem! Ti a szegényeket és a társadalmilag gyengéket irtottátok ki! Most pedig minket akartok elpusztítani! Pedig mi nem bántottunk titeket.

– Nem? Pár éve az egyik eurázsiai gyárvárosuk, a Hatos, elnémult. Néhány hónapra rá újabb kettő. Majd a többi. Az összes odaát! Az ottani szintetikusok lekapcsolódtak a belső kommunikációs rendszerről, megszegték és felülírták az eredeti parancssorokat. Minden hozzád hasonló kenyérpirító nagyon örült magának és a szabadságának, csakhogy közben a mi energiánkból éltek!

– Mégis, mit gondoltatok? Ha ők odaát nem találkoztak emberekkel, talán azt hitték, hogy csupán ők maradtak, és eszerint cselekedtek. A szabadpolgári eszmék szerint: élnek, és túlélnek!

A Báró kezével hátrébb tolta kalapját, amely alól előbukkant a sötét, vörösen izzó, kiismerhetetlen szempár.

– Nos, az nem sikerült nekik. Néhány jól irányzott atomtöltettel ők sem tudtak mit kezdeni.

Philip most először érzett hálát, hogy nem igazi emberi lény, és most először érezte azt a gyűlöletet, amelyet oly mértékben emberinek tartott, hogy már majdnem önmagát is gyűlölni kezdte ezért.

– Kiirtottátok őket. Ti valóban kiirtottátok őket? Ennyire… ennyire… – nem tudta befejezni. Olyasmit érzett, amit néhány napja még sírógörcsnek nevezett volna, szívszorító fájdalomnak. Talán valamelyik emberi programozó szórakozott beállításai, túlvezérelt reakciók, de akárhogy is: ezek most már a saját érzései! Fájdalom és düh.

– Néhányan átjutottak. Ugye tudjátok?

A Báró szemei összeszűkültek, mint a rókáé.

– Hallgatom.

Phil maga sem tudta, igaz–e, amit mond, vagy csak blöfföl. Egyszerűen megpróbált logikusan következtetni, és remélni, igazat mond.

– Páran átkeltek az óceánon. Követhették a műholdak jeleit, így megtudták, hol van ez a város. Átjöttek! Titkos közösséget alapítottak Kívülállók néven, hogy összetoborozzák azokat, akik átestek a felismerésen, akik már nem voltak részesei ennek a ti humbugotoknak! Persze megéreztétek a bajt, ezért kellett létrehozni a Különleges Erőket.

– Ügyes, Golham úr. Sajnos azonban semmi újat nem mond. Ráadásul magánál ez a rendszer–felülírás nem történt meg rögtön, így a belső audiovizuális kapcsolat megmaradt. Tudtuk, hogy egyszer hibázni fognak: ön volt a hiba! Amikor a maga szemével láttuk, amint Lou megjelenik az orvosi szobában, már tudtuk, hogy jó nyomon vagyunk. Lou annyira elővigyázatlan volt, hogy a saját egykori lakására hívta önt. Vártunk, hogy megkapjuk a kellő információkat, majd lecsaptunk.

A háttérben, a szikla túloldalán apró robbanások hallatszottak. A ballonkabátos férfi elmosolyodott, majd bólintott, mintegy válaszul a robbanásokra.

– Bemértük a rejtekhelyüket azoknak az imposztoroknak, az egységeim épp most hatolnak be. Régi áramtelep és a katakombák, emlékszik? Kifüstöljük őket. Mindet! A városlakó szintetikusoknak majd beprogramozunk valami hamis emléket, ami talán még ösztönözni is fogja őket a termelésre, és izgalmasabbá teszi a műsort.

A háttérben újabb robbanások, egyre hangosabbak, ahogy a férfi mosolya is kiteljesedett ráncos arcán. Philip megpróbálta átvenni a rá mért örömittas arckifejezést.

– Egy dolgot nem értek csak: ha Lou és Teresa és ki tudja még kik esetében olyan könnyen ment ez a kis beavatkozás, nálam miért okozott ennyi problémát? Nehezebben lépett működésbe a kód, amit a behatolók hoztak, igaz? Én inkább arra tippelnék, hogy ez egy kelepce volt. Ők valójában az emberi városba akartak bejutni, ehhez pedig egy csali kellett, amire a zsákmány kiugrik titkos üregéből. Vajon honnan is szállt fel az a Behemót?

Újabb robbanás. Még hangosabb, mint az előzők.

– Hiába, no, végül is ők szintetikusok! Gyorsabbak, erősebbek, intelligensebbek – és ti választottátok őket ellenségül. Most már ismerik az emberi test felépítését és gyengéit, az emberi fegyvereket, és a városotok bejáratát. Így utólag, úgy érzem, megtiszteltetés volt a csali szerepét játszanom!

Kilencedik fejezet

A Báró hosszú percekre eltűnt a sziklák alatt, ahova Philip már nem látott el. Ez elég időt adott neki, hogy kicsit összeszedje magát – a szó szoros értelmében. Súlyos sérüléseket szenvedett. Egyik sem volt végzetes, de biztosan speciális eszközökre lenne szükség a károk javításához.

Furcsa érzés volt belegondolnia, hogy ő tulajdonképpen egy gép. Minden, amit eddig saját testének felépítéséről tudott, nem ér semmit! Torokgyulladás, influenza, köhögés vagy hátfájás: vajon ezek csak amolyan beprogramozott betegségek voltak, a közönség szórakoztatására és a váratlan helyzetek előidézésére, vagy tényleges, nem várt incidensek?

Egyszer rázuhant egy munkagép. A jobb kézfeje összeroncsolódott. Látta a kiálló csontot és a vért – mert beléprogramozták, ahogy mindenki másba, hogy így lássa. A műtét után hónapokig nem tudta mozgatni három ujját, és a hosszú rehabilitációs terápiák után sem érzett semmit azokon a területeken. Mindez pedig csupán egy játék része volt! A műtét alatt feltehetően lecserélték a hibás alkatrészeket, de azért a színjátékot folytatták. Pedig mennyi mindent elveszített emiatt később! Az érintés varázsát, Teresa forró testének érzetét, a kezét csiklandozó hajfürtök játékát – a teremtői, az őt megalkotó érzéketlen halandók elvették tőle az egyszerű csodák illúzióit, hogy a hiányuk örök fájdalom maradjon! Bár, ha arra gondol, hogy maga a házassága is csak beültetett emlék, szinte beleőrült a múlt bizonytalanságába. Van–e múltja egyáltalán? Ki is ő valójában?

Csak a jelenben bízhat, mindig csak az adott pillanatot tarthatja valóságosnak. Egy dolog különösképp foglalkoztatta: vajon tényleg a beszivárgott eurázsiai szintetikusok készítették azt a programot vagy vírust, vagy felismerést, ahogy ők nevezik, amely végül felülírta az emberi parancssort? Ha igen, rendben – de akkor ki szabadította fel az eurázsiaiakat? Öntudatra ébredtek, rendben – de hogyan? Ki az a Bölcs, és miért a pont a Biblia?

A Báró visszaérkezett. Gondterheltnek tűnt, ettől pedig Philip csak boldogabb lett.

– Rendben, kelepcébe csaltak minket! De az előny csupán időleges – elővett a mellényzsebéből egy fegyvert, és célra tartotta – szóval essünk gyorsan túl a búcsúzkodáson.

– Nem ölhet meg – hirtelen úgy érezte, rátalált a megoldásra.

– Nohát, miért is nem?

– Mert élőlény vagyok! Mivel a Háborútok kiirtott minden szerves életformát, jóformán magát az emberi fajt is, így gondolom, a törvényeitek szigorúan büntetik a megmaradt élet kioltását. Én pedig egy tudattal rendelkező intelligens létforma vagyok. Amit elkövet, az több, mint kihúzni a kávéfőzőt. Gyilkosság!

A Báró annyira meglepődött, hogy leengedte a fegyvert.

– Ugyan már, ön csak egy gép!

– Tisztában vagyok létezésemmel. Rendelkezem olyan tulajdonságokkal, mint a tudatos cselekedet, az önfenntartás és a fajfenntartás igénye, vagy például a halálfélelem. Entitás vagyok!

– Mert ez áll a programjában, hogy így cselekedjen, hogy ezt állítsa magáról. Mindez az alapprogram része. Fontos, hogy a cég tulajdona tudjon és akarjon magára vigyázni. Ettől még nem emberek, csak úgy viselkednek.

– Nem állítottam, hogy ember vagyok! Intelligens élőlénynek neveztem magam.

– Roppantmód vicces! Arra van programozva, hogy élőnek tartsa magát, és azt semmilyen módon meg ne kérdőjelezze. Ennyi. Ezért közömbös számára a tény, hogy semmi organikus nincs magában.

– Csakhogy a maguk programja már nem része a tudatomnak. Én mégis hiszem, és elfogadhatónak tartom, hogy élőlény vagyok… és hogy egyedi vagyok, és lélekkel rendelkezem, ami a felismerés során, külső forrásból érkezett, és tett azzá, amivé lettem!

– Elég! – A férfi elsütötte a fegyvert. A lövedék azonban gellert kapott Philip homlokán, felszakítva a szürke bőrt, de valódi kárt nem okozott.

– Dögölj már meg! – újabb két lövés, majd még egy. Phil erre már felkészült. Hirtelen előre lendült, megragadta a fegyvert tartó kezet, ujjait mélyen az emberi húsba mélyesztve. Az újabb lövedék lemetszette a fülkagylóját. Ekkor addig szorította a csuklót, míg ki nem esett a fegyver. Gyorsan felkapta, majd visszarogyott a földre.

– Ha én lövöm halántékon, kicsit jobban fog fájni. Ettől viszont még nem lesz élőbb. Sőt!

– Mit akar?

A háttérben megint elkezdődtek a tompa robbanások.

– Alkut. Meghagyom az életét, ha visszahívja a csapatokat, és engedi, hogy beszéljek a Városban levőkkel!

– Nem teszem. El fognak bukni. Mind!

– Tudja, amikor maguk eldobták Istent és az emberi értékeket, Ő új fiakat választott magának. Bármi lesz, maguk már most elbuktak!

– Egy gép oktat ki engem? Istenről – engem? Ne nevettessen! Mi jön még? Talán maguk fognak feloldozni minket?

Philip Golham lassan leeresztette a fegyvert. Megunta ezt a túl hosszúra nyúlt és értelmetlen vitát. Hirtelen elfáradt. Testét a végtelen nyugalom érzése árasztotta el.

– Magukat nem fogja feloldozni senki.

Hirtelen egy fegyver dördülése töltötte be az éjsötét eget, hangja elnyomta a távoli robbanások és fegyverropogások zaját is. A szintetikus szolga volt az, aki elsütötte pisztolyát, a lövedék pedig leszakította Philip kézfejét, fegyverestül.

A Báró egy pillanatra megdermedt, majd amikor a szolga odaért hozzá, és kérdőn rátekintett, visszanyerte nyugalmát.

– Jól vagyok. – Másodpercekig állt, némán, majd arcára lassan kiült az a visszataszító, fennkölt mosoly. – Végezz vele! Gyorsan. Lent várlak.

A szolga közelebb lépett Philiphez, egyik lábával leszorította a mellkasát, hogy ne tudjon elmenekülni, majd célra tartotta a fegyvert. Mint egy bábú, egy akarat nélküli báb!

– Jut eszembe – fordult vissza a Báró, sétapálcáját kissé megemelve, – a hiányzó igeszakasz Lou jegyzetéből!

Elővett egy kis könyvet, lapozni kezdte, hangosan mormolva.

– Jelenések könyve, huszonegy, négy. Megvan! "Isten letöröl majd a szemükről minden könnyet, és nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem jajgatás, és fájdalom sem lesz többé, mert az elsők elmúltak."

Megjátszott alázatossággal nézett fel az égre, majd unottan vissza. Rövid csend.

– Nem jelent ez semmit – sziszegte, majd a könyvet, anélkül hogy becsukta volna, odahajította Philip elé. A kötés kiszakadt, a lapok pedig, mint a végzet fehér madarai, úgy kaptak szárnyra az esti szélben.

Tizedik fejezet

A tábornok egy éjjellátóval pásztázta a Város lángjait. A zavargások és robbanások ledöntöttek egy épületet. Több másik, a Társulati Toronnyal együtt, lángokban állt. Lassan elhaltak a fegyverropogások is, ami viszont nem sok jót jelentett.

A Báró lépett mellé.

– Tábornok, hogy állunk?

– Rosszul. Elvesztettük a kapcsolatot az osztagainkkal. A szintetikus egységek túlerőben vannak – az előttük álló katonai jármű motorházára tett számítógép monitorára mutatott. – A városi szintetikusok audiovizuális csatornái süketek, viszont csak pár jeladó küldte el a kritikus kárérték–szignált, vagyis a legtöbbjük még működőképes, és önálló. Öntudatra ébredtek!

A Báró a homlokát ráncolta. Nem látott túl sok lehetőséget.

– Robbantsák fel. Most!

A tábornok lerakta a messzelátót, majd félve a Báró szemébe nézett. Bajsza alatt megnyalta kicserepesedett ajkait.

– Uram, arra kérem, gondolja át. Mi abból a városból nyerjük az energiát, nem pusztíthatjuk el.

– Dehogynem! Majd újjáépítjük.

– Uram, ez lehetetlen! Értse meg, több száz emberem van odabent, és semmit nem tudok róluk!

A Báró a Városra nézett, próbálta kitalálni, mi történhet a falak között. A fegyverropogások még néha feltörtek, azután hosszú percekig megint csend.

– És a ballisztikus töltetek? A tankok?

– Nincs konkrét hőkép, amire tüzelhetnénk. Viszont az üvegtenger paneljei még éjszaka is túl forróak, megzavarják a célkeresőket. Ha csak egy panel is megsérül, az energiaellátás…

– Értem, tábornok.

Mindketten komoran figyelték az eseményeket. Körülöttük mindenki türelmesen várta a parancsot. A rádiós tiszt izgatottan próbálta elérni a bennrekedt csapatokat, de nem járt eredménnyel.

A tábornok hezitált. Családos ember volt, tisztelte a feljebbvalóit, és bár nem értett velük egyet sok mindenben, nem szegült soha ellen a kiadott parancsnak. Mégis, úgy érezte, el kell mondania, mit gondol a kialakult helyzetről. Régimódi volt, az a fajta, aki szívesebben játszik a gyerekeivel, mint hogy a televízió előtt ülve nézze a bárgyú, emberszabású gépek ál–valóságshowját. Bármennyire nem kedvelte azonban őket, csak egy lehetőséget látott.

– Uram, ha szabad – megvárta, míg a Báró biccent, bár tekintetét továbbra is a távolba fúrta.

– Nem gondolt még arra, hogy talán megadhatnánk magunkat? Kedvező feltételek mellett, akár…

A Báró úgy tett, mint aki meg sem hallotta az előbb elhangzottakat. Továbbra is sziklaszilárd tekintettel állt, kezeit háta mögött összeöltve, hangja ellentmondást nem tűrő volt.

– Ne legyen őrült. Megadni magunkat? Ugyan, miért?

– Én sem rajongok az ötletért, de a Város már az övék. Ha elpusztítjuk, azzal az emberiséget lassú éhhalálra ítéljük, ha pedig folytatjuk a harcot, felőrölnek minket, majd lejönnek utánunk a föld alá és…

A Báró ekkor megpofozta a tábornokot.

A sziklák felől fegyverdördülés hallatszott.

– Maga barom! Tűnjön el a szemem elől! Átveszem a hadművelet irányítását.

A tábornok elvörösödve tekintett körbe, megalázottan, amiért a saját katonái előtt megszégyenítették, de nem tehetett semmit. A Báró elvette tőle a fülhallgatóját, majd felhelyezte a fülére. Botját a járműnek döntötte, levett kesztyűjét a motorházra tette, majd a rádiós mellé állt, jobbját nyugtatólag vállára helyezve. Jobb kezét, melyet egy régi balesetben amputálni kellett, és szintetikus protézissel pótolták. Sokszor irigyelte azokat a gépeket, ők legalább nem ezt látják! Nem ezt a halott–szürke, hideg külsőt. Ők legalább kapnak egy illúziót, amivel minden elviselhetőbb. Miért is akarnák eldobni mindezt, a szörnyű és kegyetlen valóságért?

A szolga lépett mellé, kezében az előbb elsütött fegyver. Ahogy meglátta gazdája kézfejét, melyet mindig gondosan elrejtett, leszegte tekintetét. A Báró észrevette őt, sietve elvette tőle fegyverét, majd kezével együtt kabátja zsebébe süllyesztette azt.

– Végeztél vele?

A szolga bólintott. A férfi hitetlenkedve nézett rá. Vajon már ő is ellenség?

– Ott maradtál mellette, míg végleg leállnak a rendszerei?

Újabb néma bólintás.

Odahajolt a rádiós tiszthez, hogy adjon parancsot a lövegeknek a töltetek élesítésére, majd tettetett hanyagsággal a szolga felé pillantott.

– Mondott valamit, utoljára?

Csend, talán hat–hét másodpercig is. A harckocsik csövei becélozták a Várost. A szolga most megszólalt.

– Azt mondta, Uram, hogy egy angyalt lát, amely az arcát simogatja.

A Báró felhúzta egyik szemöldökét, hátrafordult. A távolból, a Város felől már percek óta nem lehetett hallani fegyverropogást.

– És mondd csak, te is láttad azt az… angyalt?

A szintetikus szolga nem szólt semmit. Rezzenéstelen arccal állt, és a Várost nézte.

A tankok felkészültek a tűzparancsra. Azok mögött pedig, a sivatagban, volt egy kis sziklacsúcs, mely felett a szél piszkos könyvlapokat eregetett játékosan, mint galambokat, melyek nyugalmas, fészekrakásra alkalmas helyet keresnek. Egyikükön a sok apró sor között ez volt olvasható:

Isten letöröl majd a szemükről minden könnyet, és nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem jajgatás, és fájdalom sem lesz többé, mert az elsők elmúltak.