A magányos torony bevétele

Írta: Balog István

A délceg lovagot és a vártorony lakóját egy világ választja el egymástól

Lova hátán kapaszkodik a fémbe zárt délceg,
elindulva a küldetésre nem volt nagyon félszeg,
mivel részeg lévén társai csak feldobták a lóra,
megküzdeni a toronyrémmel, s kimérni kilóra.

Útja során ülepét kikezdte a nyereg öble,
Néha hangos jajkiáltás, crescendo a csöndbe.
De látszik már az erdő széle, nagy a tisztás köre,
gigájában mind gyakrabban visszaköszön söre.

Kőhalom ez toronnyal, kint reked a bitorló,
Pocsolya meg ásott gödör, lova csak toporgó.
Rohamoz a nemes lovag, majd kilóg a bele,
Várárok mi vízzel tele, temetője lesz a Csele.

A paladin és a torony lakója furcsa kapcsolatba kerül egymással

Peckesen ül ivarérett csődörén a muki,
hosszú haja elfésülve, csuriban is cuki.
Sál a nyakán, bár a napon izzad már a gatyája,
csapzott a ló háta tája, vízágy terült alája.

Kit talál vártoronyban, szíve dobban nagyot,
Elviszi ő majd magával, ott hagy csapot-papot.
Reméli, hogy kigyúrt, fokhagyma a feneke,
Nem hagyja itt, nem lesz őbelőle remete.

Felrohan a vár lépcsőjén, várja ott a párja,
Lélektelen, élettelen, kis szívébe zárja.
Szürkesége, hálószoba-kárpitszínű volt,
Örökre az övé marad, éltében is holt.

A hős lovag épp kiszabadítaná a vár vélt fogját, amikor…

Táltosán ront be az ajtón a címeres harcos,
sisakrostély felhajtva, a hangja kicsit karcos.
– Ki bitorolja ezt a várat? – Kérdezi fennhangon.
– Én volnék a ház ura, szellem-lord a rangom!

– Állj ki velem gonosz démon, napod az utolsó,
vár helyett a palotád lészen majd koporsó!
Ahogy a fenyegetés elhagyja a hős ajkát,
Paripája belöki a tölgyfaajtó sarkát.

Azon nyomban ajtó és tokja erezett kőszikla.
– Hős lovag! Jobb, ha tudod, néked ez kőkripta!
Kéjesen kacag a lidérc, visszhangzik az erdő,
Léleknyila eltalálja, s hogy mit okoz, az sejlő.

Kivont kardját feje fölé emeli a nagyúr,
Csapása oly' rettenet, elkerülni bravúr.
De az árny tovatűnt, helyét csak sejteni,
S a páncélos lovag most is csak kergeti.

Lovagunk mindent elsöprő rohamra vállalkozik

Harcos ló patája zúzza szét az ajtót,
Címeres pajzs mögött várja már a jajszót.
De könyörgés helyett kimért szavak várják,
s reméli, a szerettei, nem lesznek ma árvák!

– Nékem a megtiszteltetés, ifjú kis Paladini,
kinek nincs aladini dzsinnje, hogy segítsen
a bajban, s gonosz szívembe nyilat repítsen.
Imádkozz istenedhez, kardod ebből merítsen!

Oszlop mögül jő a dárda, kitérni már nem lehet,
Bárkit talál, néki utolsó lészen már a szent kenet.
Lovát döfi át a vas, páncél, kelme, tiszta vér.
– Szép a lovad, hős lovagom, azt gondolom, telivér!

Bent reked a válasz, siratja barátját némán,
Gerjed rettentő haragra, csak kardja csüng bénán.
Siheder szívét az elmúlás dárdája át meg át járja.
– Jövök utánad barátom! Tudja jól, hű lova már várja.

A hős balladája

Ezüst kard sercenve válik el a hüvelytől,
díszes vértezet válik el a tömegtől.
Ez az ő napja, ölni jött egy férget,
halált hoz a szellemre, elillanó mérget.

Halkan kinyílik a vártorony tölgyfa ajtaja,
élőholtnak nem lehet még egy földi hajnala.
Nem suttog, nem lopódzik, büszke harcos ő,
ölni kész, s tálentuma ugyancsak rémisztő.

Emeletre érve szívét a hideg járja át,
érzi a szellemvilág minden kárhozatát.
Megfagy ereiben a harcosok tüze,
úgy gerjed helyébe a gyilkosok dühe.

Meglátja trónusán a rég meghalt lordot,
bőre szaru, hús már alig takarja a csontot.
– Halni jöttél, balga? – Kérdezi a férfit,
s elővesz egy tekercset, meglehetős régit.

Rohan már a harcos, kimondva az ige,
ezüst villan félkör, támasza a hite.
Villám tépi szét a férfit ki most ölni jő,
szellem ordítása halandónak őrjítő.

Meghalá mindkettő, nincs ez így rendjén,
könnypatak csermelye az erdő néma csendjén.
Emlék, tábla, s hozzá egy megénekelt strófa,
itten tért a hős s a lord örök nyugovóra.